Értékelés Rameau Les Indes galantes című operájának lemezfelvétele kapcsán

A hallgatónak némiképp nehezebb dolga van „ismert” művek újabb felvételei esetén, hiszen sokszor az elsőként megismert változat referenciának számít és az újabb előadások, felvételek nehezen zökkentenek ki – különösen egy rajongót – az eredeti kerékvágásból. Ezért kicsit félve vettem górcső alá Rameau: Les Indes galantes című remekének kiadását, melyet Vashegyi György, az Orfeo Zenekar, a Purcell Kórus és kiváló szólisták (Chantal Santon-Jeffrey, Katherine Watson, Véronique Gens, Reinoud Van Mechelen, Jean Sebastin Bou, Thomas Dolié) fémjeleznek. Szerencsémre Rameau esetében (ellentétben egyes Bach, Händel, Vivaldi vagy Mozart előadásokkal) számomra alig létezik optimális változat (az egyetlen talán Leonhardt Pygmalionja). Ennek oka pedig Rameau géniuszának kettős természetes. Rameau egyrészt igazi színpadi lángelme volt, aki a zeneszerzés minden aspektusát zsigeri könnyedséggel uralta. Másrészt felismerte a korszak francia zenéjének atavisztikus vonásait és igyekezett ezeket az anakronisztikus korlátokat zenetudományi eszközökkel felszámolni. Mivel senki sem próféta a saját hazájában érthetően nem reménykedhetett abban, hogy minden fronton győzedelmeskedhet. Operáinak evolúciója így sajátos képet mutat. Általában egy merész, invenciózus változattal próbálkozik, amit a heves kritikák hatására később revideál. Ennek során többnyire egyszerűsít, illetve konformistán tradicionálisabb megoldásokat alkalmaz. Végül hosszú vívódás után, többnyire szerencsés kézzel (kész csoda annyi egymásnak is ellentmondó pocskondiázás után) nyúl az eredeti anyaghoz, és egy kompaktabb, optimális, dramaturgiailag is feszes megoldással rukkol elő. Ez nemcsak egy adott műre, hanem időszakokra is igaz. Így a korabeli kritikusok támadásai miatt elbizonytalanodott Rameau évtizedekkel ugrik vissza az időben a Castor et Pollux első változata, a Zoroastre és az 1750-es évek Actes de ballet-i esetében. Számomra a jelenkori előadások legfőbb problematikája, tehát az hogy a mögöttes dramaturgiai háttérmunkát hiányolom. A Rameau által keresett feszesség rekonstrukcióját. Vagy egy adott változathoz való kottafej szerinti ragaszkodás, vagy a minél több zenei anyag – gyakran drámai kohézió nélküli – egy lemezre való zsúfolása jellemezte a felvételeket. Ez sajnos igaz számos referencia albumra is (Harnoncourt: Castor et Pollux; Christie: Les Indes galantes), amik gyakran terjengősek, elvesznek a részletekben az átfogó koncepció rovására. Ugyanakkor a Benoît Dratwicki és Vashegyi György közötti együttműködés pont a fenti gordiuszi csomót vágja át újabb és újabb Rameau mű esetében. És olyan zenei sűrűséget teremt, ami inherensen talán csak a Pygmalion esetén kézenfekvő. A Dardanus előadása során múltkoriban általam említett referencia atmoszféra a jelen Les Indes Galantes felvétel esetén nemcsak körüllengi az előadást, hanem végig szerves része. Az egyes tételek sorban cserélik le a korábban hallott változatokat az ember zenei memóriájában. Ez annak köszönhető, hogy Vashegyi György figyelme sohasem lankad, mindig képes a tablókat összefogni, Rameau fejével gondolkodni, sőt a tágabb Nyugat-India és Kelet-India koncepciós ívet is felszínen tartani. A szólisták egytől-egyig remekül teljesítenek, de persze egyik korábbi felvételnek sem ez volt a gondja. Ami a mostani album felülmúlhatatlan erénye, hogy Rameau legelképesztőbb harmóniai megoldásait is kristálytisztán prezentálja, a jeleneteket szusszanás nélkül egybedolgozva, szinte „összehegesztve”. A zenekari matéria kiválóan egybedolgozott, a szóló szerepet kapó hangszerek kellően előtérbe kerülnek (csak néhány esetben nem éreztem kellő mélységbeli tagozódást). Az orkesztrális hangzás néha kissé vaskosnak tűnik, de ez sohasem megy a szólamok rovására. Egyes esetekben pedig kifejezetten előnyös. Ilyen például a szédítő záró Chaconne, ami önmagában megindokolja a lemez megszületését (a legjobb előadás, amit eddig hallottam). Ehhez persze az adja a kellő alapot, hogy a recitatif-ok rendkívül kifejezőek, soha nem hagyják lankadni a hallgató figyelmét, nemcsak kontrasztot biztosítanak, de meg is ágyaznak a zenekar számára. A kórus dinamikai átfogása elképesztő, minden szólam ragyogóan és izoláltan kezelt, ugyanakkor szinte precedens nélküli, ahogy, mint szereplő integrálódik a zenei szőttesbe. Drámai, de pasztellszerűen, sohasem harsányan, tökéletes belépésekkel. Az együttesek (különösen a Tűzhányó kitörési jelenetben) kristálytisztán és szeparáltan végigvezetett kromatizmusa fenséges, és a szöveget tökéletesen alátámasztó disszonanciákat eredményez. Ez a felvétel világosan bizonyítja, hogy a francia stábok mellett jelenleg csak ez a magyar gárda képes autentikusan, a XVIII. századi francia mesterek szellemiségét tökéletesen átérezve, ezeknek az operáknak a feltámasztására. Egészen érdekes, hogy szinte az egész csapat együtt lélegzik, szívből játszik, amiből csak ez a lenyűgöző koherencia fakadhat.