Fájdalom (Vers, Újvárad, 2025/szeptember)

Lajtos Nóra

Fájdalom

„annyi mindent kell még elfelejteni”

(Oláh András)

Tarajosodik a hajnal, minden így kezdődik el:

egy lavórnyi friss vízben úszik a felkelő Nap,

főzött szappannal habzik a virradat, kakasszó

hallik, az ólak falai még álmodnak egy kicsit…

nagyapám a kapcájával bíbelődik, körbetekeri,

közben arra gondol, hogyan lehetne azt a

muszkát elfelejtenie, akinek szemében ott volt

a gyermekkora, a hinta suhogó szárnyalása,

ahogyan szelte széltében-hosszában a levegőt,

a játékpuska és játékkatonák, melyet a szőnyeg

csataterére lehetett kivezényelni, hogyan lehetne

azokat a kék szemeket a vederből kimerni, hogyan

lehetne azt a szőke hajat a fésűből kiszórni,

mert ritka az a nap, mikor nem jön elébe, fegyvert

fogva őrá, ki gyorsabb volt, így a másik rogyott

térdre a hóban, nagyapám körbetekeri kapcájával

a másik lábát is, a kezeit, a fejét, a szemeit…nem

tudja, hogy ezt traumának hívják, ő csak fájdalomnak

nevezi magában, gyilkos-e valójában, aki csak ön-

védelemből ölt, s a hazát védte, parancsra tette,

mégis ott az a decemberi arc a hóban, nagyapám

szíve vérzik el ott akkor hirtelen, s az áldozatot

nincsen mód eltemetni, gránát csapódik nagyapám

mellett, egy szilánkot ott őriz a bal bokájában, körbe-

tekerve már az is, s volna még, amit jó volna elfelejteni,

a szalmalevest, a húgyszagos vagonokat, az örökös

ébrenlétet, melyet mai napig sem tud kialudni, nem

tud ő már, csak hóban nyíló pipacsokról álmodni, majd

felriadva arra gondolni: ezért kellett hát így megöregedni,

mit lehetne már újrakezdeni, inkább annyi mindent, de

annyi mindent, annyi mindent kell még elfelejteni…