Hibrid média - Ásványrajzok, 2019

ANTAL MALVINA - Ásványrajzok, 2019 /táncelőadás/

Régi vágyam, hogy a balett műfaját a néptánc műfajával egybedolgozva áthidaló aspektusokat vizsgáljak meg egy előadás keretei között, ahol számomra a két műfaj hasonlósága a szigorú és nemes (maga)tartásban, a mozdulatok milyenségében ismerhető föl. A két stílus szinte komplementerszerűen ellentéte egymásnak, ezért is szerettem volna, hogy e két műfaj dialógusszerűen jelenjen meg egyazon kontextusban.

Ahogy a komplementer színek esetében is a színpárok meghatározott rendszer szerint keverednek össze, illetve szoros kapcsolat jellemzi őket, úgy a balett és a néptánc milyenségében is több analóg formatudatot vélek felfedezni. A felsőtest vállvonala és a medence párhuzamos tartása, a lábak hangsúlyos és gazdag motívumrendszert mutató mozgása mindkét műfajban kardinális orchesztikai értékekkel bír. A test mozdulatainak feszessége, a magasztosan kitartott pózok egymásutánisága, a fegyelmezett mozgás elegáns modorról tesznek tanúbizonyságot.

A néptánc annyira komponál a gravitáció által kínált mozdulatokkal, amennyire a balett a gravitáció elleni mozdulatokkal, illetve a nem természetes testmozgás mozdulatait – a néptánccal ellentétben – a balett a fő mozgásrendszerré csiszolta. Ezt a különleges eleganciát a mozdulatlan pózokban egyaránt láthatjuk, ahol a nyitott csípő és kifelé fordított lábfej adja meg a forma jellegzetességének befoglaló formáját. A néptáncban a férfi táncoknál találkozhatunk szigorúan kitekert lábmozdulatokkal, ahol a boka a párhuzamosból kifelé vagy éppen befelé tartó mozdulatok sorát mutatja be, a baletthez hasonló szigorú átgondolással.

Mindkét műfajnál megfigyelhető a lábak vízszintesen történő mozgásainak rajzolata a levegőben, ahol a könnyednek látszó mozdulatok a központból, azaz a feszesen kitartott medence és köldökből indulnak. Itt a mozdulatsorok a megismételhető, pontosan kitartott mozgások könnyedsége és felszabadult jellege, a pontos fegyelem és finom motorika, illetve a teljes beleélés révén születnek meg.

Gyakran körüljárt és visszatérő témám a dualitás is, ami a régebbi és a mostanában készülő performanszaimban is jelen van. Számomra a hibrid szó két ellentétes, de összekapcsolható elemből álló jelenséget ír le, ahol az ellentétpárok egymásmellettiségén van a hangsúly. A kétneműség, a kicsi-nagy, a negatív-pozitív vagy a test szimmetrikus formája, amely soha nem tökéletesen szimmetrikus, mind olyan tények, amelyek a dualitás jelenlétének és egy-egy megnyilvánulásának tekinthetők. Bármilyen új életformához két alkotóelem szükséges, melyek egyvelegéből keletkezhet a harmadik forma. A balett- és a néptáncmozdulatok közös nyelvezete olyan tipikusan mai táncformát ölt, amely a kortárstánc-mozgásokra emlékeztet, mert mind a két műfajt lelassítva vagy éppen felgyorsítva látjuk egybekovácsolni az előadás egyik részében.

A darab szerves részét képezik a vizuális elemek is, mint a fekete-fehér jelmezek, illetve a sóból és szénből készített színpad. Ezen a szőnyegszerű, mesterséges színpadon a mozdulatok rajzolata látható, illetve ahol a kettő találkozik, ott ezek az anyagok összekeverednek a körtánc mozdulatai során. A koreográfia rajzolata fokozatosan komponált mozgásvonalat képez, ahol a mozgás a teljes mozdulatlanságból a levegővétel ritmusával kezdődik, amikor a mellkas emelkedése adja meg az első mozgóképét a darabnak. Ezzel a lendülettel, a zenében megadott ásványkőzetekre emlékeztető hangok megjelenésével kezdenek el sétálni a sóból és szénből kirakott szőnyegen a szereplők. A lassú sétából a zene segítségével a táncosok egy lüktetésszerű ritmust követve kihangsúlyoznak egyes ritmusokat. A körbelépegetés a kéztartással bővül, változást hoz, amit úgyszintén a zene jelez; itt az ismétlődő kopogós hang a cipőkopogásra emlékeztet, ezért a karok itt egymásba fonódnak derékszögben, ezzel csak sejtetve az udvari táncokat, amiből a balett is született. A körtáncból a páros tánc megtartja az azonos irányba való forgás mozgását, illetve egy olyan néptáncra jellemző akasztós mozgást is belekomponáltam, ami átkötő mozdulatként működik a lüktetésszerű körbesétálás és a folyamatos mozgás között. A nem absztrahált páros táncos résznél a vajdaszentiványi táncot választottam, mert számos forgatásos mozgásból áll.

Az előadás a mozgástér közepén kezdődik, ahonnan a szélek felé haladva egymással szemben a saját műfajukat képviselve fejezik be mozgásukat. A páros tánc végén, ahogy a néptáncoknál ezt megszoktuk, a táncosok azzal fejezik be a táncukat, hogy a fiú átölelve felemeli a lányt. Ez egy fontos átkötő elem a koreográfiában, hiszen a balettnél is sok emelés jellemzi a táncot. Ebből az emelésből, Ayumi, ahogy a föld felé visszakerül a talajra, elindítja teste feszességével a balett mozgását, felidézve saját táncát. Ennél a résznél alkalmaztuk az improvizációt, ahol a táncosok saját ars poétikájukat adták elő.