Interjú Monica Porterrel, A budai vár Vagányai szerzőjével

Miért pont az 1956-os eseményeket választottad a regényed témájául?

Ez egy nagyon fontos téma volt az életemben. Ezzel nőttem fel, a szüleim, a baráti körük '56-osokból állt, először Amerikában, aztán később Londonban is. Mindig hallottam tőlük az eseményekről, aztán hogy mi történt később, az emigráns életben, hogyan boldogultak az emberek - ez mindig része volt valahogy az életemnek. Aztán mikor felnőttem, és újságíró lettem, néha írtam erről, és észrevettem, hogy az embereket nagyon érdeklik az '56-os események. Angliában egy bizonyos generációnak az '56-os forradalom volt az első nagy világesemény, amit a televízióban láthattak, mert akkor kerültek először készülékek a háztartásokba. És annak, hogy látták a történéseket, nagyon nagy hatása volt rájuk. Mikor láttam, hogy érdekli az embereket, többször is írtam erről, hogy az én családom hogy jött el Magyarországról, és hogy milyen volt a magyar emigránsok élete New Yorkban, és később Londonban.

Nagyon sok szereplővel dolgozik a regény, heten vannak maguk a Vagányok, és rajtuk kívül találkozunk még másokkal is...

Igen, nem csak a Vagányokról van szó, hanem arról is, hogy körülöttük mi történik, és Riki tágabb családja is megjelenik. Arról is akartam írni, hogy mi történik azokkal, akik kicsit idősebbek, mint a Vagányok, például Ottóval, Riki unokatestvérével, aki igazi harcos lett a forradalomban. Az a szál is fontos, hogy Riki apjával mi történt, és az ő régi barátaival, ez nagyon nagy része a történetnek. Kellenek jó emberek és rossz emberek, a gyerekek között bátor, de olyan is, aki egy kicsit azért fél, de mégis talál valamit, hogy tudjon hasznosat csinálni a forradalomban - szóval mindegyikőjük másképpen reagál a történésekre.

A regényben nem csak hősöket látunk, hanem embereket, az '56-os, vagy akár az 1848-as forradalmat gyakran körüllengő pátosz nélkül. Lehet ennek köze ahhoz, hogy elsősorban újságíró vagy?

Nekem nagyon fontos, hogy úgy is lehessen olvasni ezt a könyvet, mint fikciót, egy kitalált történetet, és úgy is, mint egy dokumentarista írást. Sokat olvastam a forradalmi eseményekről, lehetőleg olyanoktól, akik részt vettek benne. Nem akartam semmi olyat beleírni a regénybe, ami ne történhetett volna meg. Mindennek hihetőnek, lehetségesnek kellett lennie. Mindig tudtam, hogy fiatal gyerekek is részt vettek a forradalomban, nem csak felnőttek és egyetemisták, hanem 10-12 évesek is. Ezért gondoltam, hogy ez egy jó téma lehet egy gyerekkönyvhöz.

Tudatos, hogy néhány szálat csak felvillantasz, nem kísérsz végig? Gondolok itt például Ottóra.

Fontos volt számomra, hogy az epilógusban mindenkiről elmondjam, hogy mi történt vele. De nem mehettem bele minden részletbe, hiszen a gyerekek vannak a történések középpontjában. Ha például jobban kifejtem Petra és az ávós tiszt történetét, amiről az egyik interjúban is kérdeztek, az már egy másik történet lenne... Muszáj az embernek fókuszálnia. Talán Zsolt, a fordító kérdezte, hogy ha van egy 1956-os történetem, ami ugyanakkor fikciós, miért akarok mindenképp egy epilógust, amiben leírom, hogy mi történik a szereplőkkel miután felnőttek? Hiszen nem valódi emberekről van szó... De ha én lennék az olvasó, szeretném tudni. Szeretném tudni, hogy mi történt később a szereplőkkel.

Színházi alapanyagként talán érdekesebb is, ahogy Petra elmeséli, hogy mi történt vele, ugyanakkor nem látjuk a teljes történést. A magyar színházi és irodalmi hagyománynak is része, hogy nem feltétlenül kell mindent leírni, megmutatni, elmondani.

Persze. Számomra Petra és az ávós tiszt története azért volt fontos, mert közelebb hozza őket Rikivel egymáshoz. Ott az a szörnyű élmény, és Riki az egyetlen, akivel tud beszélni róla. És ez olyan kapocs kettőjük között, ami talán szerepet játszik abban is, hogy évekkel később összeházasodnak, mert már korán megvolt ez a kapcsolat közöttük. Ennek a történetnek ez volt a fő szerepe a regényben, hogy legyen valami, ami közelebb hozza őket egymáshoz.

Ha '56-os regényről beszélünk, az ember elsőre azt gondolná, hogy a középpontban a forradalom van, az utcai harcok - a könyvben viszont olyan emberekről van szó, akiknek más gondjaik is vannak, mint a forradalom, egészen apróságok is, például hogy kell-e menniük iskolába vagy sem. Talán emiatt is lehet olvasóként könnyebben csatlakozni a történethez.

Alapvetően a gyerekek minden korban gyerekek. Persze, hogy érdekli őket, hogy kihagyhatják-e a másnapi iskolát. A regényben Feri az, aki mikor beszélgetnek, hogy ki mihez fog kezdeni a forradalom után, azt válaszolja, hogy ő egyszerűen csak örül, hogy már egy hete nem látta a szüleit. És ez megtörtént esemény - mivel nem volt telefon, ezért az emberek gyakran nem tudtak egymásról, vagy csak annyit, hogy a másik jól van. Négy órát beszélgettem egy ismerősömmel, aki nagyjából Rikiékkel egyidős volt a forradalom idején, és ő mesélte, hogy vele ez megtörtént, hogy egész egyszerűen egy hétig nem találkozott a szüleivel. Vagy hogy például tényleg találtak elhagyatott helyeken második világháborús fegyvereket, lőszereket, amik bő tíz éve ott voltak, mert senki se járt arrafelé, ők pedig ezekkel játszottak. Izgalmas volt összegyűjteni ezeket az apró tényeket, és utána megtalálni a helyüket a történetben.

Talán amiatt még erősebbek azok a jelenetek, amik az utcai harcokat mutatják, mert előtte egészen hétköznapi helyzetekben látjuk a gyerekeket.

Igen. Riki nagyon becsületes, és betartja, amit az édesapjának ígért, igaz, hogy az utcai harcok helyett más őrültségekben vesz részt... Természetesen végig tudtam, hogy egy komoly témáról van szó, emberek haltak meg az utcákon - mégse lehet humor nélkül nyúlni a történethez, nagyon fontos, hogy fel-felcsillanjon. Újraolvasva meg is lepődtem, hogy néhány helyen milyen vicces a könyv - remélem, ezt az olvasók is így gondolják. És azt is remélem, hogy a regény segíthet abban, hogy izgalmasabb módon tanuljanak erről a korszakról, mintha csak a történelemkönyvben olvasnák a száraz tényeket.

Van kedvenc szereplőd?

Mindegyiket nagyon szeretem, ugyanúgy, ahogy nem tudnám azt mondani, hogy melyik gyerekemet vagy unokámat szeretem a legjobban. Mindegyik egész más karakter, és talán ezért működnek jól csoportként, mert mindegyikőjük másféle személyiség. Persze Riki a főszereplő, de mindegyikőjüket nagyon szeretem, és persze a kutyát is.

Fontos volt, hogy a felnőttek is megjelenjenek a könyvben?

Persze, hiszen nem élnek a gyerekek felnőttek nélkül. Nagyon fontos része a könyvnek Sándor, Rikki apja, például azért a vár az egyik fő helyszíne a könyvnek, mert ő ott dolgozik. Mindegyik felnőtt, ha csak rövid időre is jelenik meg, fontos, például tőlük lehet megtudni dolgokat, mert ők ott voltak Pesten, látták az eseményeket. És persze az ávósok is fontos szereplők, és a rokonság.

És kedvenc jeleneted van esetleg?

Talán amikor ott vannak Pesten, és szemben velük a mesterlövészek. Nagyon veszélyes pillanat, és Bálint az, aki észreveszi, hogy mögöttük az ablakban van egy orosz lövész, aki rájuk céloz, és mivel Bálint dadogós, nehezen mondja ki a szavakat, de végül mégis sikerül felkiáltania, hogy ott egy mesterlövész, és ezzel megmenti őket. De sok olyan jelenet van, amit nagyon szeretek.

Sok filmszerű eleme van a könyvnek, például a fejezeteken belüli váltások is egészen vágás-szerűen működnek néha.

Ha könyvet írok, néha nagyon el tudom képzelni filmként, mint például anyám háborús történetét (Halálos körhinta). Régi vágyam, de tudom, hogy nagyon nehéz összehozni egy filmet - de az a furcsa, hogy nehéz összehozni egy filmet mondjuk egy jó könyvből, de mindig millió film jön például a Netflixen.

Abban nem gondolkodtál korábban, hogy színpadon szívesen látnád viszont valamelyik történeted?

Nem nagyon gondoltam erre, nem tudom, miért nem. Volt, aki javasolta, hogy talán tudnék darabot írni egy könyvből, de ez technika, amit meg kellene tanulni, és mindig sok munkám volt az újságírásból, abból éltem és élek, és sose gondoltam, hogy abbahagyom és írok helyette darabot. De majd talán... Apám például írt filmeket Budapesten, és mesélte, hogy akkor is milyen nehéz volt megcsinálni, igaz, más miatt, politikai dolgok miatt. Írt is erről, hogy milyen volt filmet csinálni akkoriban, a kormány legalább tíz részlegének kellett bemutatni a tervet, mindenki változtatásokat kért, aztán végül visszatértek az eredetihez és azt használták. Őrült idők voltak.