Interjú Simon Zsolt Józseffel az Asian Curator-ban

A honlap elérhetősége:

Asian Curator cikk

a Íme a magyar szöveg:

Amikor továbbtanulásnak a porcelánfestést választottam, akkor azt a katartikus élményt helyeztem a többi lehetőség elé, amit szülővárosom egyetlen fazekasánál tett látogatásom alatt, 12 évesen tapasztaltam. A fazekas játszi könnyedséggel korongozott egy korsót. Teljesen elvarázsolt. Jó tanulónak számítottam az osztályban, sok minden érdekelt. Nem volt gondom a tanulással, szerettem a matematikát, a nyelvtant és a biológiát is. Bár kissé duci voltam, délután kézilabdázni, asztaliteniszezni jártam, és mint a legtöbb korombeli, természetszerűleg sokat mozogtam.

A könyvekből való tanulást nem tartottam kihívásnak, a sportokban pedig a nagy fejlődés ellenére nem tartottam magamat elég jónak, hogy ebben az irányban keressem a folytatást. Inkább a kezemmel szerettem volna alkotni. Mindig láttam magam körül olyasvalakit, aki jobb volt nálam rajzban, akinek a képességei motiváltak, akit szerettem volna beérni, akihez szerettem volna felnőni. A Herendi Porcelángyár középiskolájában végzett tanulmányaim mellet folyamatosan sportoltam, nem hagytam abba a mozgást sem, Kipróbáltam a Taekwondo-t, sokat futottam, kerékpároztam.

21 évesen újabb fordulathoz érkeztem, magam mögött hagytam a porcelángyárat és magánúton folytattam a tanulmányaimat. Herenden láttam, meddig lehet fejlődni, mit lehet elérni. Az, hogy láttam a plafont, a legtöbbet, amit meg lehet célozni, motiválatlanná tett. Az ott töltött éveknek köszönhetem a precizitásra, az apró részletekre való figyelmet. Mikor otthagytam a gyárat, akkor egy belátható biztosat hagytam ott egy kecsegtető, de még egyáltalán nem látszó bizonytalanért. Elmozdított az érdeklődés és a bizalom. E kettőre mind az alkotás, mind a hétköznapi élet területén nagy szükség van. Nem csak mozgásban, elevenségben tartják az embert, hanem a fejlődéshez is elengedhetetlenek. Érdeklődés és bizalom nélkül talán soha nem mentem volna drámát, ének-improvizációt, olajfestészetet, vagy indonéz nyelvet tanulni. A kalandvágy eme hozományai gazdagítottak, színesítettek, és nem hagytak magányba süllyedni. Mindig frissen tartottak arra, hogy a világ számomra még nem ismert, de létező részéhez kapcsolódjak.

Mivel szerteágazó érdeklődésem miatt annyi mindennel foglalkoztam, szükségszerű volt, hogy találjak valamit, amiben mindez összefut. Volt, hogy úgy éreztem, ez a sok minden szertehúz, szét tudna szakítani. Valamit bele kellett állítanom a közepébe, ami összetartja mindezt a sokaságot. Ekkor döntöttem úgy 28 évesen, hogy a Moholy – Nagy Művészeti Egyetemre megyek, ahol végül 2006-ban porcelántervezőként végeztem, majd később tanári diplomát is szereztem. Ott elkezdtem a mozgás területén szerzett tapasztalataimat a formaalakítás alapjává tenni. Ha az ember sokat foglalkozik a mozgással, számára a formák megelevenednek és mozgásként érzékeli őket. Rájöhetünk, hogy minden forma megszilárdult mozgás, gondoljunk csak az időlegesen tapasztalható növényi formákra, vagy a többé-kevésbé állandósult állati csontokra.

Azt az életszakaszt, amit a szerteágazó érdeklődés jellemzett, felváltotta az összegző szemlélet túlsúlya. Mindent nem sűríthettem bele egy dologba, de azt az eleven mozgás- és térszemléletet, amit a Bothmer-gimnasztika képzésen tapasztaltam, önkéntelenül is felhasználtam a formaalakításoknál. A geometriai alakzatokat nem annyira mozgások eredményeként létrejött formákként, mint inkább gondolati alakzatokként tapasztaltam, ezért szobrászati szempontból nem éreztem őket sem kielégítőnek, sem inspirálónak. Egy kocka, vagy egy gömb a fizikai világban csak tökéletlenül tud létezni, ellentétben azzal, hogy milyen tökéletes, mint gondolat. A fizikai lét nem tökéletesség, hanem életszerűség, tele szabálytalanságokkal, és a tökéletes felé törekvéssel. Tartózkodom a hevenyészett formátlanságtól is. Igyekszem kerülni az olyan megjelenési formákat, amelyekben túlteng a lebomlás ereje. Bár nagyon divatos manapság olyan tárgyakat készíteni, amelyek a romlandóság és enyészet formai és színvilágát a végletekig hangsúlyozzák, de mint a tökéletes geometria ellenpontját, ezt sem teszem kizárólagos inspirációnak a munkáimban. Fontos ezeket a végleteket tapasztalnom, eligazodnom, és közlekedni tudnom köztük, beépítenem őket a munkákba, és egyben kell őket tartanom. Nem összekeverni, mixelni szoktam őket, csak próbálom e szélsőségeket egymáshoz vezetni, ahogyan az élet maga is a születések és halálok ritmusában bontakozik ki számunkra, abban halad, fejlődik előre.

Nekünk, művészeknek, akárcsak a tudósoknak lehetőségünk van formát adni valaminek, ami eddig nem öltött formát a földön. Ez a szabadság egyben felelősség is. Én törekszem arra, hogy a tárgyaimon egyaránt fellelhető töredezettség és puhaság harcát szépséges rendbe szervezzem. Talán nem is arra szeretném emlékeztetni az embereket, hogy minden tökéletesnek tűnő, egyben romlandó is, hanem, hogy a hibákban fejlődési lehetőség rejlik. A technikám is ezen alapszik. Az öntési varratokat, amelyek hibának számítanak a porcelán felületén, a sorozatgyártásban igyekszenek eltüntetni, eldolgozni. Én ezeket a hibákat úgy tekintettem, mint lehetőséget, amelyekből lehet valami újat építeni. Valójában majd minden tárgyam olyan hibák sokasága, amelyben a hiba szépséggé fejlődött a kezem alatt, ténylegesen átalakult, s már nem tudunk rá úgy tekinteni, mint valami nemkívánatosra. A hagyományos, gyári körülmények között készült tárgyak számomra olyanok, mint ki nem bontott rügyek. A rügy kipattan és valami új nő ki belőle. Ezt nem annyira formailag érhetjük tetten a munkáimban, mint amennyire inkább a technológia sajátja. Mikor a gipszeimet faragom, már látom, hogyan fog a folyékony porcelán kifolyni a rések között és megállapodni egy általam kívánt formában. E technikában is végtelen lehetőség van, de csak néhány irányban merültem el. Arra indultam el, amerre a legtöbb szépséget és titkot sejtettem.

A szépség fontos. Talán jól teszik, akik nem azt várják a művészektől, hogy kritizáljanak a műveikkel, vagy „polgárpukkasszanak”, felhívják a figyelmet arra, ami nem jó, hanem készítsenek valamit, ami az eddigieknél szebb és jobb. Így a környezetünkben viszontláthatjuk azokat az alkotásokat, amelyek a fejlődés igényével, a jobbítás törekvéséből születtek, függetlenül attól, hogy sikerült-e vagy sem. Nekünk kell elvégezni ezt a munkát, nem kell visszadobni a labdát a nézőnek. Nem kell a hibákat közvetlenül megmutatni, szaporítani. Éppen elég belőlük annyi, amennyit akkor követünk el, amikor a jobbra törekszünk. Ez persze nem csak az alkotás, hanem a hétköznapi élet területén is hasonlóképpen van.

Fontos fordulópont volt számomra, hogy 2007-ben az egyik diplomamunkámat beválogatták a Koreai Kerámia Biennáléra.

A galériákkal is jól alakult a kapcsolatom, bár eleinte még email-ben kerestem fel néhányat, mondanom sem kell, sikertelenül. A különböző nemzetközi biennálékon való sikeres részvételeim, a tárgyaimról készítet jó minőségű fényképek, azok feltűnése különböző magazinokban, internetes blogokon, a közösségi média különböző felületein láthatóvá tett a galériák számára, és végül ők kerestek meg engem. Amint egyre több helyre kaptam meghívást, egyre több emberrel találkoztam, akik újabb lehetőségeket hoztak kiállítás, előadás, bemutató, vagy kurzus formájában. Ez persze nehézségeket is okoz, hiszen nem szívesen hagyom odahaza a feleségemet. Többhónapos távollétekkel nem is tudok számolni. Megtanultam, hogy nem lehet csak a műhelyben ülni és, csak tárgyakat készíteni, majd várni, hogy valaki megkeres. Ha van lehetőség, utazni kell, új emberekkel megismerkedni, barátokat szerezni. Nem elég vágyakozni, legalább egy lépést kell a célok felé tenni, és jön a válasz.

Nekem az első fontos mozzanat az volt a karrieremben, amikor elkezdtem elégedett lenni a munkáimmal. Nagyon fontos a helyes önértékelés, magabiztosság. Igaz, hogy az első próbálkozásaim a galériák felé nem voltak sikeresek, de nem adtam fel, bíztam a munkáimban, s lassan be is érett a dolog. Az első külföldi egyéni kiállításra Milánóból kaptam felkérést, amiért azóta is nagyon hálás vagyok Riccardo Redaellinek. Ezután sorra jöttek a kiállítás-meghívások. Fontos állomás volt a 2012-es évi PULS Gallery felkérése Brüsszelből. Fontos megerősítés volt, hogy az összes tárgyam elkelt. A következő fontos állomásnak Shozo Michikawa meghívását tartom. A Japánban rendezett Sasama Kerámia Fesztivál pont a 40. születésnapom idejére esett. Valaki pont 10 perccel a pontos évforduló előtt kérdezte meg, hogy mennyi idős vagyok. Nehéz elfelejteni a többiek arcát, mikor közöltem a választ: 10 perc múlva leszek 40 éves. Mindez Japánban történt a zöldtea-ültetvények között egy tradicionális japán házban az asztal körül térdelve. Eszembe jutott az a bizonyosság, amit még általános iskolásként éreztem, hogy biztosan nem a szülővárosom lesz, ahol az életemet le fogom élni, mivel a világ sokkal nagyobb. Ezen a fesztiválon volt először alkalmam bemutatót tartani a saját munkámról, technikámról. Egyszer csak előtörtek belőlem a dráma-tanulmányaim és ötvöződtek azzal a lelkesedéssel, amivel a tárgyaim és azok készítése felé fordultam. Azóta is szívesen fogadok el meghívásokat egyetemekre, felnőttképzési központokba, hogy előadást, bemutatót, vagy workshop-ot tartsak.

A következő fontos állomás számomra a Fiona Barratt Interiors felkérése volt Londonból. Tárgyakat szerettek volna tőlem a luxusenteriőrökkel foglalkozó cégük bemutatótermébe.  Ez a máig is tartó kapcsolat anyagi biztonságot nyújt, hiszen folyamatos eladásaikkal olyan alapot jelent számomra, amelyhez egyéb eladásokkal, kurzusokkal kiegészítve biztosítják a megélhetésemet Magyarországon.

A festészet eddig az a terület, amelyet nem tudtam megnyugtatóan ötvözni a porcelán szobraimmal. Ez talán nem is a jövő, hanem a múlt, hiszen porcelánfestő voltam. Inkább az vált ketté festészetté és porcelánszobrászattá. Akkoriban, Herenden barokk formákra barokk virágcsokrokat, vagy egyéb virágmintákat festettem. Ez a növényi jelleg ma is tetten érhető a munkáimban, csak most nem a felületen jelenik meg, hanem beleformálódik a porcelántestbe. Nem rajta jelenik meg a felületen, hanem benne. Ma nem foglalkoztat, hogy festés jelenjen meg a porcelán formáimon. Igaz, hogy volt, mikor színes anyagból készültek a tárgyaim, de ma annyi mindent szeretnék megmutatni a formával, hogy ehhez már csak a fényáteresztő, fehér porcelánt látom alkalmasnak. Mázakat sem használok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magamétól eltérő munkákat ne szeretnék, de azt meghagyom másoknak.

Odahaza szeretek rusztikus, fatüzes kemencében égetett tányérokból enni, amiket a magyar kollégáimtól vásárolok. Gyönyörűnek találom például Makoto Kagoshima játékosan, jó ízléssel dekorált táljait is, Fukami Sueharu hullámszerű kardpenge-szobrait, vagy Yo Akiyama robosztus tárgyait. Valamiért a japánok munkáit kedvelem leginkább. Nagyon érzékenyen bánnak a formákkal és az anyaggal.  Ehhez képest a tengerentúli sokszínű, fényes, harsány világot képviselő kerámiáktól inkább a bátorságot, merészséget kívánom meg, ha a tárgyak maguk nem is kedvemre valók.

Szeretem a munkáimat, de szívesen válok meg tőlük, mivel az azt jelenti, készíthetek újat. Jól esik, mikor valaki meglátja a tárgyamat és azt mondja: gyönyörű! Ezt általában a következő kérdés követi: ezt hogy csináltad? Ilyenkor azt látom, értelme van folytatni, hiszen az emberekből pozitív rácsodálkozást és érdeklődést vált ki.

Most éppen egy májusban, a németországi Münchenben nyíló önálló kiállítás anyagán dolgozom. Ezekben a munkákban a korábbi virágszerűen kinyíló, illetve a hömpölygő erőgombóc jellegű munkáim formavilágát ötvöző munkáimat szándékozom bemutatni. Ugyanez az ötvöző szándék a témája a Magyar Művészeti Akadémiától nyert ösztöndíjamnak is, amin 2018-2021 között dogozom. Emellett persze sok olyan ötletem van, amire nem tudok időt szakítani. Mostanában sokat kerülget az a szándék, hogy porcelán fali domborművet készítsek. Már vannak is ötleteim, de egy konkrét felkérés tudna igazán ebbe az irányba mozdítani, hiszen már javában dolgozom a jövő évi naptáramon és rendezgetem benne a már lefixált teendőket és a felkéréseknek keresem a helyeket.