Jan Dismas Zelenka életművének bemutatása a Bartók Rádió "Kalandozások a Régizene Birodalmában" című műsorában

Zelenkát szakmabeli kortársai rendkívül tisztelték; Bach, Telemann, Pisendel vagy Mattheson csak elismerő szavakkal emlékeztek meg róla, tanítványai között volt Quantz, Harrer és Röllig. Telemann említi, hogy Zelenka műveit, halála után már úgy őrizték, mint értékes kincseket, Telemann maga is alig fért hozzájuk. Bach és fiai tanulmányozási céllal számos művét lemásolták. Ennek köszönhetően némely Zelenka mű, a Bach család tagjainak másolatában maradt fenn. Bach sűrű drezdai látogatásai, pozitív megnyilatkozásai és a szerkesztési hasonlóságok valószínűvé teszik, hogy a h-moll mise mintájául Zelenka katolikus egyházi zenéje is szolgálhatott. Zelenka tökélyre fejlesztette a rokokó stile misto-t. Magyarán, először is Bach-hoz hasonlóan egy adott zenei egységen belül, egyszerre alkalmaz stile antico és stile moderno eszközöket. Illetve, alternatim az egymást követő tételek esetében hol a prima pratica, hol a seconda pratica kompozíciós technikája dominál. Azonban a nála fiatalabb Bach és Händel példájával ellentétben Zelenka tematikai és hangszerelési téren más, mégpedig gáláns utakat követ. Míg Bach és Händel komponálási téren végig „csökönyösen” későbarokk (Vivaldi és Albinoni illetve Corelli és Steffani) példákat követ, addig Zelenka igazi bohém csehként alkalmazkodik. Jól követhetően stílusa kezdetben Fux, Caldara és Heinichen hatására késő barokk alapú stylus mixtus volt. Ennek ékes példái a drezdai változások előtt született oratórikus és liturgikus művei. Ezekben az alkotásaiban bizonyítja, hogy az ellenpont felülmúlhatatlan mestere, emellett pompásan bánik a zenei erőforrásokkal, hangszerelése rendkívül színes. Azonban Hasse és az új zenei stáb érkezésével Zelenka jobban megismerkedhetett a galantéria újításaival, és pár évnyi útkeresés és oroszlánkörmeinek próbálgatása után Zelenka egyre magabiztosabban kezdte kordába szorítani a dinamikai fordulatok, gyors modulációk biztosította fegyvertárát. Ekkor kezdte komponálni gáláns stílusú nagyszabású drámai (Gesù al Calvario, ZWV 62, 1735; I penitenti al sepolcro del Redentore, ZWV 63, Il Diamante, ZWV 177, 1737) és liturgikus műveit (Litaniae Omnium sanctorum, ZWV 153, 1735; Missa Sanctissimae Trinitatis, ZWV 17, 1736; Miserere ZWV 57, 1738; Missa Votiva, ZWV 18, 1739; Missa Dei Patris, ZWV 19, 1740; Missa Dei Filii, ZWV 20, 1740; Missa Omnium sanctorum, ZWV 21, 1741; Litaniae Lauretanae - „Consolatrix afflictorum”, ZWV 151, 1744; Litaniae Lauretanae - „Salus infirmorum”, ZWV 152, 1744). Ezen alkotásai közül a szakrális művek a rokokó egyházi zene csúcspontját jelentik. Meglepően teátrális hangvételük, teljes egyensúlyban és pompásan fuzionál a Zelenka hatalmas zeneszerzői arzenálja biztosította homofon vagy polifon kompozíciós technikák intellektuális élményével. Hol kontemplatív, elmélyedő, magasztos, hol egzaltált manierista megoldások dominálják a tételeket és „borzolják” a hallgató kedélyét. Utóbbiak általában két csoportba sorolhatók. Egyik részüket vészjóslóan kromatikus szakaszok uralják, ahol bőséggel puffogtatja olyan kedvenc hatásvadász fordulatait, mint a passus duriusculus. Míg másokban frivolan eksztatikus vagy épp hedonisztikus passzázsok jellemzőek. A Drezdába szerződtetett kasztráltak miatt nemcsak világi műveit árasztják el operai hangvételű áriák, hanem ezek a csodálatos vokális versenyművek uralják szakrális drámai alkotásait is. Ezen korszakában a váratlan modulációk miatt a rézfúvósok kiszorulnak a zenekarból és főként a vonóskarra támaszkodott. Ugyanakkor – Hasse mintájára – gyakran alkalmaz obligát illetve kettős obligát hangszerelést (ahol persze bőséggel él a rézfúvósok adta lehetőségekkel), mégpedig kivételes hangulatfestő erővel. Zelenka mégis a kórusok esetén van leginkább elemében, amikor teljes eszköztárát bevetheti. Egészen magával ragadó, amikor gigantikus zenekari ritornello-k viaskodnak bonyolult stile antico kórusokkal sőt még szólistákkal is. Zelenka egyik titka, hogy a dinamika finom, plasztikus árnyalásával, a Trommelbass lehetőségeinek végletekig feszítésével, egy gigantikus kvázi ritmushangszert alakít ki, ami egy a mai fülnek igen vonzó, eklektikus ba-rock hangzást eredményez. Persze mindezt Respighihez hasonlóan egészen áttételes módon, nem pedig a Londoni Szimfonikusok Classic Rock sorozatában hallható vulgáris formában.