„Jó volt ez, semmi baj!”

„Késésben vagyok, mert az utóbbi jó pár évben elkezdtem írni, és dramatizálni dolgokat, és most vannak határidők… Tarthatatlan!” – nyitotta a beszélgetést energikus jókedvvel Köllő, az egykori Domino Pantomim Együttes vezetője.

Bizony, már időpontot sem volt könnyű egyeztetni az igencsak aktív 75 éves művésszel. „Van ennek egy olyan oldala is, ha nagyon őszinte akarok lenni, hogy tudja az ember, hogy most már nagyon-nagyon rövid idő van hátra. És jó lenne még azt az egy-két… egy-két? Tíz-húsz tervet megcsinálni, amit az ember nagyon szeretne!” – magyarázta.

Sok mindenről beszélgettünk: az első pantomimes élményről Regős Pál kis társulatában, amely hatására mégsem biokémikus lett; a prágai tanulmányokról Ladislav Fialkánál; Jean Louis Barrault összművészeti színházáról, amely „egységgé gyúrta a testet, a szavakat, a hangokat, a kifejezések minden formáját”, és amely a mimodrámákig vezette; a Domino alkotóközösség életéről, tengernyi előadásáról, és stúdiójáról, valamint a rengeteg és legkülönfélébb munkákról, amelyekkel teljesen önerőből életben tudták tartani; a külföldi vendégszereplésekről, köztük Cannes-ról, ahonnan „szép csendesen” elhozták 1982-ben 36 előadás közül a legjobbnak járó díjat; televíziós megmutatkozásokról; színházi koreográfiákról; visszautasított torontói szerződésről és elfogadott athéniról; betiltásokról; küzdelmesen létrehozott saját színházakról és azok elvételéről; takarítónőtől visszakapott munkakönyvről; szétesett világról; és újjáépítésről - egy élet játékáról és munkájáról.

„A biokémia és a művészet, bár látszólag távol vannak egymástól, valójában mindkettő ugyanarra a témára keresi a választ: ez az életünk, a létezésünk valamifajta titkának a megfejtése. Hogy ez a titok hol van elásva, milyen mélyen, és egyáltalán meddig van lehetőségünk megismerni, ez egy nagy kérdés, és valószínűleg az is marad. De ez volt az, ami engem csiklandozott, és mozgatott, és keresésre buzdított, miközben nagy harcokat kellett megvívnom folyamatosan. (…) Kicsit sokat beszéltem és sok mindenről. De azért volt ez fontos, hogy lássa, honnan indult az egész, és micsoda nagy hévvel: hogy az ember szinte föláldozza az életét, és nem érdekli semmi. Szembe kerültem a családommal és egy csomó mindennel: kész volt előttem az út, és belevágtam egy teljesen másba. Nyilván ez a fiatalság-meggondolatlanság." – mesélt Köllő Miklós. 

De nem bánta meg? – kérdeztem én. "Egyáltalán nem! Nagyszerű, nagyszerű élet volt! Végigutaztam az egész világot Szibériától Kanadáig, filmet csináltam, tanítottam, darabokat írtam, rendeztem… őrültségek voltak… csodálatos volt! (...) Az a fajta személyiség, amit hoztam, impulzusokat küldött az élet felé, és az élet visszaválaszolt. Néha ütött, néha simogatott. Jó volt ez, semmi baj!"

Emlékezetes beszélgetés volt, emlékezetes végszóval. Hálás vagyok érte.