Kamaszoknak írni csapatjáték

Az íráshoz – főleg a regényíráshoz – fenék kell. Hányszor hallottam ezt a remek summázatát az írói hivatásnak Lackfi János és Vörös István tanár úrtól a Pázmányon indított Kreatív Írás Program szemináriumain! Több száz oldalnyi ifjúsági regénnyel a hátam mögött már tapasztalatból tudom, hogy egy komplex prózaszöveg megalkotása valóban döntően magányos tevékenység, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az írás folyamatában mégsem voltam soha teljesen egyedül. Változatos közösségi élmények kötődnek a regényeim megszületéséhez, ezekről szeretnék most számot adni.

Ha már a kreatív írást említettem, a Lackfi–Vörös párosnak köszönhetően az egyetem alatt egy izgalmas alkotói kísérletben is részt vehettem. Egy piliscsabai nyári táborban ugyanis nagyszabású projektbe kezdtünk bele: úgynevezett közregényt kezdtünk írni, hallgatók és tanárok közösen. Felosztottuk egymás között a karaktereket, közösen dolgoztuk ki a sztorit, és lelkesen belevetettük magunkat a regényírás fáradságos munkájába. A mű végül soha nem készült el, mégis rendkívül hasznos játék volt, hiszen rengeteget tanultunk belőle a karakterépítéstől a dramaturgián át a nyelvhasználati finomhangolásig.

Ezzel nagyjából egyidőben germanista hallgatóként egy különös fogalommal találkoztam. Lenyűgözött a német romantika szerzőinek közös alkotási módszere, a Sympoesie. Novalis és társai ugyanis több művüket vállvetve, egyfajta boldog kommunában hozták létre. És ha a közregény nem is vált valóra, bíztam benne, hogy az írás számomra is lehet csapatjáték. Akkoriban már évek óta foglalkoztatott a gyerekirodalom, így nagyon megörültem, mikor 2007-ben értesültem az első Aranyvackor-pályázatról.
A Pagony Kiadó olyan író-illusztrátor párosokat keresett, akik egymásra tudnak hangolódni a megadott téma, a gyerekgondok, gyerekbajok kapcsán.

Sokáig törtem a fejem, hogy kiről-miről írjam meg a pályamunkámat, és a legváratlanabb pillanatban, éppen zuhanyzás közben eszembe jutott egy szó: a koppolás. Hogy ez lett volna az ihlet vagy a híres múzsacsók? Nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy mire megtörölköztem, és asztalhoz ültem, már tudtam, hogy egy Koppány nevű fiú fantáziajátékát takarja ez a furcsa kifejezés. Koppány folyamatosan rácsodálkozik az őt körülvevő világra, és féktelen alkotói kedvéből olyan lények születnek, mint a hétpettyes pillangó vagy a daloló agancsú szirénszarvas.

A következő napok lázas munkával teltek, Koppány családja pedig kísértetiesen hasonlítani kezdett a sajátomra. Minden bizonnyal beindult nálam a kezdő írók alapvető reflexe, hogy beleírják a saját életüket az első komolyabb sztorijukba. Persze ez akkor, huszonkét évesen logikus lépésnek tűnt, hiszen leginkább a saját gyerekkori tapasztalataimból tudtam hiteles élményeket felidézni.

A kiváló grafikus és karikaturista, Szűcs Édua nagy szerencsémre remek rajzokat készített a mesémhez, és a Kogartban rendezett díjátadó meghatározó élmény volt számomra. Díjat ugyan nem nyertünk, de Scherer Péter felolvasott egy részletet a szövegből, ami így nemcsak vizuálisan, de a fülem hallatára is életre kelt. Azt is inspiráló volt látni, hogy a pályázati kiírás mennyire sokféle megoldást szült, hogy a gyerekek és kamaszok problémáit milyen gazdag művészi eszközökkel lehet bemutatni. Ráadásul
a Pagony szerkesztői csapatjátékosként tekintettek rám, és a pályázat után megkerestek, hogy bővítsem ki a kéziratomat regénnyé. Arra is felhívták a figyelmemet, hogy elég retró neveket találtam ki Koppány tesóinak. Bizonyára a gyerekkori olvasmányélményeim hatására jutott eszembe Évi és Gyuszi, akiket a regény kidolgozásakor már tudatosan terveztem újra. A nővér végül azért lett Gerda, mert elárulja a háztömbjük focicsapatát, a Tejfogú Tigriseket, és átáll a vörös mezben játszó Rettenthetetlen Rókaprémes Rémekhez – éppen úgy, ahogy Geréb árulja el a Pál utcai fiúkat a vörösingesek miatt.

Az alkotói folyamatot nagyban segítette a gyerekirodalommal foglalkozó ismerőseim és a kreatív írásos közösség építő kritikája mellett az is, hogy 2008-ban eljutottam a József Attila Kör legendás szigligeti táborába. Abban az évben Garaczi László vezette a prózaírói szemináriumot, és rajtam kívül csupa „felnőtt” irodalommal foglalkozó fiatal jelentkezett a csapatba, de mindenki őszinte kíváncsisággal fogadta Koppányék formálódó történetét. A tábor végére sokat finomodott a regény dramaturgiai íve is.

Végül négy évvel a pályázat után, 2011-ben jelent meg A Virág utcai focibajnokság az akkor épp tízéves Pagony századik könyveként, Rubik Anna szenzációs illusztrációival. A koppolás spontán gyermeki kreativitását szerettem volna megismertetni a célközönséggel, ezért meghirdettem egy illusztrációs pályázatot, amelyre több mint száz gyerekrajz érkezett. Hihetetlenül inspiráló volt megtapasztalni, hogy a saját gyerekkoromból és a képzeletemből összegyúrt fiktív figura vicces játéka mennyire beindítja az ovis, alsós korosztály mellett a kiskamaszok fantáziáját is.

Ekkoriban fedeztem fel az Illusztrátor Pajtások közösségét is. Elirigyeltem a kortárs magyar grafikusok civil kurázsiját és alulról jött kezdeményezését, hogy egymást motiválva a maguk kedve szerint közös műhelymunkában alkossanak különböző közösen egyeztetett témák szerint. Úgy okoskodtam, hogy ha a szintén döntően magányosan dolgozó alkalmazott grafikusoknak sikerülhetett ez a mutatvány, miért ne próbálhatnának ki valami hasonlót a gyerekeknek, kamaszoknak (is) író szerzők a Sympoesie jegyében? A 2012 januárjában indult blog (irocimborak.blogspot.com) első bejegyzésében így fogalmaztam: „Az ötletet tett követte, és megszületett ez a fórum, hogy összehozza a kortárs magyar meseírókat, gyerekversköltőket, az ifjúsági irodalom művelőit és a gyerekszínházi szerzőket. A meghívott alkotók minden hónapban új témával jelentkeznek majd, és terveink között szerepel közös offline műhelybeszélgetések, felolvasások, workshopok szervezése is.”

Legnagyobb örömömre az Író Cimborák azóta összetartó közösséggé kovácsolódott. Az évek során több százan – profik és pályakezdők – szálltak be a közös játékba a legkülönfélébb szövegekkel, illusztrátorok és más alkotók bevonásával. A valódi csapatjátékban megvalósuló aktuális vagy épp szórakoztató témáknak mindig akad egy vagy több szerkesztője, és már több nemzetközi projekt is megvalósult. Komplett ifjúsági regényt ugyan pont nem írtunk, viszont a kedvenc témám épp egy olyan folytatásos történet volt, amelynek minden fejezetét más-más szerző írta.

2011-ben nemcsak az első könyvem jelent meg, hanem ekkor kezdtem el irodalmi szerkesztőként dolgozni a Móra Kiadónál is, így a barikád túloldaláról praktikus tapasztalatokat szerezhettem a gyerek- és ifjúsági könyvek megjelentetésének íratlan szabályairól. Szerzőként is egyre tudatosabban kezdtem figyelni az elsődleges és másodlagos célközönség fontosságára, amit a későbbi könyveimben már jobban tudtam kamatoztatni. Egy kiskamaszoknak szánt regénynél például nagyon nem mindegy a szóhasználat vagy a sztori bonyolultsága, de az is fontos, hogy a potenciális idősebb olvasók se unják halálra magukat. Sosem szerettem az összekacsintást a felnőtt befogadókkal, de a több korosztályt megszólító utalásokat annál inkább. Ahogy könyvcsinálóként klasszikus és kortárs regényeknél is végigkövettem egy szöveg útját a nyomdába adásig, úgy egyre inkább megtanultam elfogadni az én szerkesztőim konstruktív javaslatait is, és sikerült közös csapatmunkában megszabadítanunk a kézirataimat frappánsnak tűnő, de erőltetett szójátékoktól, fontosnak vélt, de a cselekményt túlbonyolító történetszálaktól stb. Persze mindig akadtak olyan motívumok, amelyekhez ragaszkodtam, a szerkesztői látásmód azonban rengeteget segített, hogy objektívebben tudjam megítélni a saját szövegeimet.

Amikor Kovács Esztert, a Pagony főszerkesztőjét az első regényem megjelenése után arról kérdeztem, hogyan tovább, felhívta rá a figyelmemet, hogy nem igazán van olyan ifjúsági regény, amelyben a vonat központi szerepet játszana. Egyből beleszerettem az ötletbe. Az évek során rájöttem, hogy doppingol a tematikai megkötés. A magam örömére, teljesen saját kútfőből is szeretek írni, de nagyobb kihívásnak érzem, ha bizonyos paraméterek előre adottak. A vonatozással azonban hónapokig nem jutottam előre. Hogyan játszódhatna egy teljes regény döntően egy olyan járművön, aminek az a célja, hogy A-ból B-be szállítsa az utasait? A koppoláshoz hasonlóan aztán villámcsapásszerű hirtelenséggel érkezett a megoldás: mi lenne, ha ez a vonat egy kerekeken guruló árvaházként járná a világot? Így a főszereplők a járművön lelnek menedékre, és a történelmi kalandregények hagyományait követve valóban élt személyek is feltűnhetnek a Millennium expresszen, amely 1896 húsvéthétfőjétől szilveszter éjszakájáig, nyolc hónap alatt kerüli meg a fél világot (lásd Nyolcvan nap alatt a Föld körül). Olyan hírességek vendégszerepelnek a vonaton, mint az érettségi előtt álló Ady Endre, az első újkori olimpiát majdnem lekéső Hajós Alfréd, az Egri csillagok megírására készülő Gárdonyi Géza vagy a folytatásban a magyar származású szabadulóművész, Harry Houdini.

Ahogy felvázoltam a regény világát, és összeállt az első kötet alapsztorija, nekivághattam a több hónapig tartó háttérmunkának. A 2013 és 2017 között megszületett trilógia felnőtt recepciója többször felrótta azt a jogos kritikát, hogy érdemes lett volna kevesebb helyszínt alaposabban, részletesebb leírásokkal bemutatnom, de a szüntelen vonatzakatolás ilyen tempót diktált számomra. Kaleidoszkópszerűen szerettem volna felvillantani a századforduló ezerarcú világát, de az aprólékos hangulatfestésnél és a korabeli gőzmozdonyok pontos működésének visszaadásánál fontosabb volt nekem, hogy a karakteríveket minél hitelesebben megrajzoljam, és ebben nagy segítségemre volt néhány kreatív írással foglalkozó könyv is, mindenekelőtt Egri Lajostól A drámaírás művészete, amely bármilyen típusú történet elmeséléséhez jól hasznosítható, elgondolkodtató olvasmány. Egritől tanultam meg, mennyire fontos háromdimenziós figurákat teremteni, és hogy a főszereplők között feszülő feloldhatatlan konfliktusok viszik előre a cselekményt.

További információ: alfoldonline.hu