Kerámia 50. Szimpóziumok, biennálék és triennálék a korabeli kiállítási katalógusok tükrében. Néhány példa a Design DigiTÁr – Iparművészeti archívum adatbázisából

Az 1960-as évek Európájában kibontakozó – Magyarországon az évtized második felében kialakuló – szimpózium-mozgalomnak köszönhető az a szemléletbeli változás, mely a hazai kerámiaművészet gyökeres átalakulásához is vezetett. E fejlődés legfontosabb szellemi és technológiai – a magyar kerámia hírnevét is megalapozó – fóruma az immáron öt évtizede született siklósi kerámiaszimpózium (Kerámia Symposion), melynek kiadványaiban szemezgetve a legjelentősebb kerámiatörténeti tendenciák nyomonkövethetők. Ilyen markáns irányvonal volt az agyag ősi kifejezési formáinak keresése, mely egyrészt a természeti jelenségek felidézésére irányult. (Ez esetben a művek létrehozásában maga az alkotófolyamat azonos fontosságú volt, mint a végeredmény. Az alkotás ezen aspektusa a hetvenes évekbeli konceptuális művészettel rokonítható.) Másrészt az anyagban rejlő minőségek. lehetőségek elmélyült kutatását jelentette. A szimpóziumokon folyó munka a funkcionális kerámia és az autonóm kerámia műfajaiban egyaránt jelentős eredményeket hozott. A samottos agyag használata például a hazai szobrászat viszonylatában is új utat nyitott. Siklós ugyanakkor a centralizált kultúrpolitikával szembeni alternatívát is jelentette – a mozgalom később (a hetvenes évek derekán) az eredményes (és kényszerű) érdekegyeztetések révén belesimult a rendszerbe.

A folyamatosan visszatérő bemutatkozási lehetőségek közül a pécsi Országos Kerámia Biennálé említendő az első helyen, mely már 1968-óta – a siklósi alkotótevékenység 1969-es beindulásával párhuzamosan – rendszeresen megrendezte tárlatait, díjakat is osztva. Indulását követően már nyilvánvalóvá vált, hogy az értékelés és a kiállítási prezentáció során a használati és az autonóm kerámiák kategóriáit külön kell választani. A rendezők szándékában állt ezek művészi terméseit váltakozó biennálék keretein belül tematikusan bemutatni, de ez az elképzelés végül nem realizálódott. Még 1970-ben megkísérelték, hogy a „díszkerámiák” bemutatásán túl, egy adott témakör – az épületplasztika, építészeti kerámia – köré fonják a kiállítás koncepcióját, ám 1972-ben már az ilyen megkötésektől eltekintettek, részben a részvételi szám kismértékű, de fokozatos fogyatkozása miatt. A biennálé katalógusait a festészet, a sokszorosított grafika, a fotó és az iparművészeti műfajokban is tevékenykedő Pécsi Műhely tagjai – az első kiadványt Lantos Ferenc, a továbbiakat Pinczehelyi István –tervezték.

A kerámiatörténet ezen analitikus és önálló művészi nyelvét kialakító, klasszikus korszakában a befelé forduló magatartás és a társadalmi szerepvállalás egyaránt jellemző volt. Ez utóbbi az edénytervezéshez és az építészethez köthető munkákra irányult. Beltéri faldekorációkként és kültéri kutakként, burkolókként, térplasztikákként ekkoriban éledt újjá a kerámia, aminek alkalmazása a típusépítkezés egyhangúságának feloldására is szolgált. Az akkori legkorszerűbb technológiai eredmények felhasználásával készültek a hő-, fagy- és kopásálló, az időjárás viszontagságainak is ellenálló burkolóanyagok. Ugyanakkor sürgető igény merült fel egy korszerűbb, a kor nyelvéhez igazodó, a "modern háziasszony" elvárásainak megfelelő új edénykultúra kialakítására is. Ezt szorgalmazták a siklósi kerámiaszimpóziumok és az olyan nagyobb kiállítások, kiállítás-sorozatok is, amelyeket például a Műcsarnokban (Edénykultúra kiállítás, 1972) vagy az Iparművészeti Múzeumban rendeztek meg (Porcelán tervezők, 1974). (Kiadványaik is megtalálhatók az adatbázisban.) A kerámiaipar és a formatervezés kapcsolata a hetvenes években mutatta a legkedvezőbb képet. A nagy állami beruházásokkal is támogatott új, egész társadalmat kiszolgáló tárgyi kultúra kialakításának eszménye nagy feladatokat szánt a tervezőknek (például a házgyári konyhaprogram keretében). Az autonóm kerámiaművészet történetének "hőskorszaka" is ekkoriban alakult ki. Változatos stílusorientáció és alkotói szándék ismerhető fel az ekkor készült művek nyelvezetében.

Érdekes megfigyelni, hogy a nyolcvanas években a használati edény fokozatosan eltűnt a pécsi kiállítási színről, helyette kézműves módszerekkel előállított kerámiák (dísztárgyak, plasztikák) láthatók a tárlatokat dokumentáló kiadványokban. Az alapvetően ipari technológiákhoz köthető eljárások is (például a szitanyomás alkalmazása) inkább az egyedi kerámiaműveken mutatkoznak meg.

Negyven évvel ezelőtt Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Kerámia Szakosztálya döntése alapján a pécsi biennálé mellett Kecskeméten megszerveződött az Országos Szilikátipari Formatervezési Triennálé. Ennek katalógusaiban olvasható előszó-szövegek jól dokumentálják azt a folyamatot, ami a tervező és az ipari bázis – mint foglalkoztató, kivitelező – közötti viszonyban végbement. „Az üzemek számára nagy lehetőséget kínál a kiállítás [...] a tervek közötti válogatásban és a tervezők körének kiszélesítésére – olvasható a Schmal Károly grafikusművész által tervezett kiadványban. A második triennálé katalógusában – melyet szintén Schmal tervezett – azonban már kevésbé optimista hangvételű megállapítások olvashatóak: „A legfájdalmasabb az, hogy a tervező művész, ipar, kereskedelem és közönség kapcsolata napjainkban sem ütközésmentes.” (B. Kiss Éva) A probléma megoldatlansága okán is a nyolcvanas évek második felétől a Triennálé a tervezői kísérletek és kezdeményezések bemutatására helyezi egyre inkább a hangsúlyt.

Ha megnézzük a kerámiaszimpóziumok és -biennálék kezdetektől a nyolcvanas évekig tartó időszakának kiállítási anyagát szembetűnő a funkcionalitás fokozatos háttérbeszorulása a merész formaalakítás ellenében. Ugyanakkor elmondható, hogy a nyolcvanas években az autonóm kerámia területén már nem történt olyan forradalmi változás, mint a hatvanas évek végének és a hetvenes évek (főként) első felének „lázadó korszakában” – az akkori átalakulás robbanásszerű lendülete később a sokféle művészi technológia, mű- és tárgytípus, műfaj és kifejezési szándék tengerében elcsendesült.

A szimpóziumok, biennálék, triennálék tárlatai mellett a hatvanas évektől a rendszerváltásig, (s természetesen azon túl ívelő időszakban) a különféle tematikai, műfaji azonosságot összefogó, illetve az egész hazai iparművészetről képet adó kollektív kiállítások sora nyújt tájékozódási lehetőséget a téma iránt érdeklődők számára. E tárlatok kiadványai jelentős számban megtekinthetők az ösztöndíj keretében megvalósuló Design DigiTÁr – Iparművészeti archívum adatbázisában. A Design DigiTár 2019 óta folyamatosan bővülő adatbázisa többféle tematikai megközelítésben tárja fel a hazai iparművészet, kiemelten a kerámiaművészet történetét reprezentáló kiadványok adatait. A tárgycsoportokra is bontott online gyűjtemény többirányú kutatást tesz lehetővé, áttekintést nyújtó platformja a kiállítások, így a szimpóziumok, biennálék és triennálék katalógusainak is.

Veress Kinga

művészettörténész, a Design DigiTÁr – Iparművészeti archívum szerkesztője

https://hu.museum-digital.org/portal/index.php?t=sammlung&instnr=124&gesusa=881