Kritika Broschi: Merope című operájának jelenkori premierje kapcsán

A mű több szempontból is kivételes helyet tölt be a repertoárban. Egyrészt hűen tükrözi a korban először jelentkező nemzetközi stílusszintézis ismérveit, hiszen a francia ízlésű piemonti udvar megrendelésére készült 1732-ben. Hasonlóan Porpora: Polifemo, illetve Händel: Alcina valamint Ariodante című operáihoz jelentős szerepet kapnak a műben a zenekari közjátékok és a balett. Másodsorban egy egészen elképesztő sztár gárda igényeit szolgálta ki Riccardo Broschi. Öccse (Farinelli) mellett, a szereposztásban megtalálhatjuk Antonia (Maria Rosa illetve Maria Caterina testvére) Negri, valamint a kor egyik leghíresebb énekesnőjének Vittoria Tesi Tramontininek („La Fiorentina”) a nevét is. Az opera zenei anyagából eddig szinte semmi nem volt elérhető, ellentétben az Idaspe-vel, amiből számos ária megjelent már válogatás lemezen. Ezt mindenképpen illett orvosolni, hiszen a mű bejárta Európát Torinótól (1732) Londonon keresztül (1737) egészen Jarmeritzig (Jaroměřice, 1737). A londoni szereposztás is egészen kivételes volt, mert ekkor Farinellihez Elisabeth Duparc, („Francesina”) és a kor legnevesebb basszistája Antonio Montagnana (Anassandro basszusra transzponált szerepében) csatlakozott. Az opera zenei színvonala rendkívül magas, a karmester Alessandro de Marchi pedig egészen kiváló munkát végzett. Számos kritikát elolvastam a bemutató óta és egyre értetlenebbül böngészem az előadók értékeléseit. Összességében elmondható, hogy Anna Bonitatibus (Merope) Trasimede: (Vivica Genaux) és Argia (Arianna Vendittelli) egészen csodálatos teljesítményt nyújtott. Ugyan Polifonte-nak (Carlo Vincenzo Allemano) igencsak meggyűlt a baja a fioritura-kkal, de legalább nem volt hamis. Azonban a kontratenorok színpadi ágálása egészen új és feneketlenül mély dimenziókat nyitott meg. Nemhogy a coloratura passzázsokkal voltak képtelenek megbirkózni, de rendszeresen negyed, sőt félhangokkal is melléénekeltek. Még Anassandro (Filippo Mineccia) teljesítménye volt leginkább elfogadható, vokális „gondjait” ugyanis rendkívül meggyőző színpadi kifejezőereje némiképp ellensúlyozta. Azonban tanújának lenni a Farinelli szerepével (Epitide) reménytelenül küszködő „világsztár” (David Hansen) alakításának nem mindennapi kihívás volt. Őt csak Licisco (Hagen Matzeit) tudta, ha kevéssel is de, alulmúlni. Legnagyobb megdöbbenésemre a közönség ezzel mit sem törődött. Arianna Vendittelli kiváló produkcióját közömbösen szemlélte, miközben David Hansen reménytelenül görcsös erőlködését hangos ovációval díjazta. Kérdem én: A király meztelen? Hogy jutott oda mára a HIPP mozgalom, hogy miközben hangszeres előadóktól, vagy természetes hangfajú énekesektől makulátlan teljesítményt várunk el, addig a kontratenorok vállalhatatlan teljesítményekkel rukkolhatnak elő?