Nem csak borsót ültetek – Magyari Tekla rövidprózája

„Sokat búsulok amiatt, hogy a százhatvan éves házam felújítása a gyermekem születésével megtorpant, leálltak a munkálatok, s hosszú mélyalvásban az otthonteremtésről szőtt tervek. Álmodni sem volt erőm az elmúlt két évben, nemhogy nekigyürkőzni a forrásteremtésnek. Ilyenkor igaz barát nyugtat: a házam jó esetben 40-50 évet szolgál, amit azonban a kisgyermekes évek alatt építek – túlzásnak hangozhat, és mégsem – nemzedékek életét határozza majd meg, és kihat legalább száz évre. Persze, nem csak rám igaz, minden gyermeket nevelő emberre.

Mi leszünk – s már vagyunk is, ha tudatosítjuk, ha nem – a következő „nagy öregek”, a „régi” emberek. Olyanok már nem tudunk lenni, mint a fejkendős-kontyos nénik, akik nyolcvan felett is zokszó nélkül kapálnak, gyomlálnak, tyúkot vágnak s kemencét meszelnek, de bár töredékét még hordozzuk a tőlük kapott szellemiségnek.

Terka lányom felnőttként már nem fog lovas szekeret látni napi rendszerességgel, a kaláka, a szénázás, a hazajáró tehéncsorda mind-mind a régmúlt része lesz. Múzeumi múltidézés, akár egy skanzen. Addig kell az emlékeibe írnom, amit lehet.

⁎ ⁎ ⁎

„Régi öreg” mesélt minap a rádióban a világháború utáni gyermekkoráról. A mezítláb járásról, az aratásról és kaszálásról, az ételhordásról a mezőre, az ebéd utáni szunyókálásról az árnyas fűben. Ízesen, ahogy csak ők szőtték a szavakat, a régiek. „Odaláncolt” a rádióhoz, nem tudtam kiszállni az autóból, pedig megérkeztem a célhoz közben.

A világ változását nem tudjuk megállítani, persze. De talán át tudjuk menteni, amit még lehet. A föld tiszteletét, a kézzel készült dolgok becsületét, a kitartó munka értékét, a népi tudásnak bár egy szeletkéjét.

⁎ ⁎ ⁎

Szórjuk a magokat a még lóval, ekével szántott kertembe. A lassan kétéves, a negyvenes anyja, s mama, a hetvenes. Nem beszélünk a szükségesnél többet. A kétéves önfeledten vet és locsol, az anyja takargatja a magokat az ősöktől örökölt földdel, mama megmondja, mit hova kellene. Egyszerű békesség ez.

Már a bolti murokmag is időtakarékos – csodálkozom rá egy percre – papírcsíkostól kell elvetni, s ha azzal együtt teszed be a földbe, nem lesz szükség ritkításra, egy munkával kevesebb…

Nem csak a szellemem frissül, amikor a murkot, a „bossót”, a fuszulykát ültetem a kertben. Hiszem, hogy a következő nemzedék értékrendjét, tudástárát s ezáltal a jövő(jé)t építem.”

A teljes írás itt olvasható.