Petőfi Irodalmi Múzeum PIM–200 Vándorkiállítás Gyulán

A közgyűjtemény állandó tárlatához kapcsolódó, installációs elemekből felépített kiállítás.

Az MNMKK – Petőfi Irodalmi Múzeum PIM–200 Vándorkiállítása Gyulára érkezett: a közgyűjtemény állandó tárlatához kapcsolódó, installációs elemekből felépített kiállítás 2026. március 30-án 17 órakor nyílt meg az Erkel Ferenc Művelődési Központban. A megnyitón Nagy-Laczkó Balázs, a Gyulai Művészklub elnöke, a Magyar Művészeti akadémia ösztöndíjas alkotója mondott beszédet, közreműködött Berndt Richárd, a Békéscsabai Napsugár Bábszínház színésze; a kiállítás 2026. április 13-ig díjmentesen látogatható.

Alább a megnyitón elhangzott köszöntő részletei olvashatók:

A költészetről az első eszmélésem nem Petőfihez, hanem egy másik nagy költőnkhöz, „elveszett fiunkhoz”, József Attilához kötődik.

„Aludj el szépen, kis Balázs...”

Anyám minden este ezzel altatott: fejből mondta a sötétben, és bennem fel sem merült, hogy e világon bármely más Balázsból is lehetne vadakat terelő juhász, mint belőlem.

Rólam szólt a mese.

Olyannyira, hogy később, az iskolában döbbenten és csalódottan vettem tudomásul, hogy e vers szerzőjét József Attilának hívják, és nem Koszta Juliannának. (Mellékes, de a „Sün Balázzsal” kapcsolatban egyébként sosem voltak ilyen problémáim...)

Az évek pedig – még ha nem is évszázadokban mérjük őket – akkor is csak telnek.

Valóban telnek.

Ma estéről estére a sötétben újra és újra egy ötéves kisfiú ugyanazokat a verseket várja tőlem, hogy nyugodtan álomba szenderülhessen; azokat, amelyek nélkül nem teljes – de legalábbis nem otthonos és meghitt – a világ. Az a kicsiny, ámde hatalmas világ, amelyben Petőfi két verse is helyet kap, mint mondottam, estéről estére: az „Anyám tyúkja” és az „Arany Lacinak”. Az én kisfiam, aki nem kis Balázs, és még csak nem is Laci (de legalábbis Laczkó), és aki mint minden valamire való gyermek, nagyon is kiváncsi természet, egy nap megkérdezte tőlem: ki az a Laci tulajdonképpen?

És akkor elmondtam neki, hogy a Petőfi legjobb barátjának a kisfiacskája volt ez a bizonyos Laci, aki ott ült az ölében: Arany Jánosé, aki innen származott, Szalontáról, ugyanonnan, ahonnan a te dédtatád is; Aranyé, akivel itt, ugyanezeken az utcákon sétált és beszélgetett, mint amelyeken mi biciklizünk itt, Gyulán, és megyünk az óvodába vagy éppen a várhoz, a játszótérre.

És elmondok még sok mindent, ami eszembe jut: hogy ez a Laci aztán mi mindent csinált, milyen nagy valaki lett ő maga is, akárcsak az apja... – csak valahogy azt nem mondom el, pedig az is eszembe van, hogy miért nem egy másik kisfiúhoz, mondjuk Zolihoz szól a vers. A vers, amely mást mond az életről a kisfiamnak, és amelyen keresztül mást mond az élet ma nekem az apaságról.

Mert mást, de mindig mond nekem valamit Petőfi, akinek meséje, a „János vitéz” jelenetei – mintegy templomi falfestmények sora – kísértek végig az Egyes iskola lépcsőházában, az osztálytermem felé menet. Abban az iskolában, ahová testvérem és anyám is járt, jóval azelőtt, hogy én oda kerültem volna.

Emlékszem, tinédzserként „Az apostolt” egymás után újra és újra elolvastam, rajongtam érte, és mint afféle igaz forradalmár, lázadtam a világ ellen, amelyben e váteszi történet bizony igaz lehet és valóság. Szomorú valóság.

És volt idő – nem tagadom –, hogy maga Petőfi ellen is lázadtam: ahogy minden fiúnak lázadnia illik az apja ellen abban az életkorban, amikor önmagát keresi.