„Posztkonzervatív állapot” – előadás

2025. január 24-én és 25-én került megrendezésre Bécsben a Der Konservativismus című konferencia, amelyen a hagyományelvű gondolkodás különböző irányzatait, képviselőit és elméleti kihívásait vitatták meg. Az Europa Aeterna konferenciáján húsz felszólaló járult hozzá a konzervatív hagyomány mélyebb megértéséhez.

Ebben a keretben hangzott el Czopf Áron előadása is a „posztkonzervatív állapotról”, vagyis arról, hogy a 19. század végén a konzervatív gondolkodás gyökeres átalakuláson ment keresztül, elveszítette korábbi karaktervonásait, feladta a rendi-romantikus ellenzékiség vonásait, a földbirtokhoz kötődő életformát, az abszolutizmusellenességet, a vallás primátusát és a hagyományos societas civilis védelmének programját. E pozíciókat elhagyva a konzervatívok jellemzően két új harcállás irányában mozdultak el a politikai térben: az angolszász világban a magánszféra és magántulajdon védelmére sorakoztak fel a szocialisták ellen és a liberálisok mellett, Európa legtöbb országában pedig radikális nacionalista irányt vettek. Ez a polarizáció a klasszikus konzervatív hagyomány gyökeres átalakulásához vagy még inkább annak felbomlásához vezetett – hangsúlyozta az előadó, aki szerint emiatt mondhatta joggal Panajotis Kondylis, hogy a konzervativizmus konkrét történeti jelenségként már nem lépte át a 20. század küszöbét.

Kondylis elméletét igazolja a huszadik század első felének szellemi látképe is: ha 1918 után körbepillantunk Európában, alig találunk konzervatívokat és liberálisokat – mindenütt újfajta radikalizmusok tapossák egymást. Amerre a szem ellát, mindenütt agonisztikus utcaképek, vörös és fekete zászlók, karszallagok, jelvények a barikád két oldalán. A polgárháborús feleket mindenhol „vörösöknek” és „nemzetieknek” hívták az ibériai félszigettől egész Oroszországig. Ha a 19. század eszméinek fontosabb ismérveit keressük ezen a szellemi horizonton, akkor meg kell állapítanunk, hogy azok közül csupán a szocializmus és a nacionalizmus alapvonásai éltek tovább. És ha az a benyomásunk, hogy sehol sincsenek már konzervatívok és liberálisok, akkor nem optikai csalódásnak és nem csupán a radikalizmusok keltette illúziónak estünk áldozatul, mert összességében nézve valóban így fest a 20. századi Európa politikai-ideológiai tájképe. A 20. század volt az az évszázad, amelyben a liberalizmus súlypontja végképp átkerült az angolszász világba, jóllehet, már a 19. század nagyobb részében is Anglia jelentette a liberálisok számára a legfőbb igazodási pontot.

A kontinentális konzervativizmus és liberalizmus bukása egyeduralkodóvá tette az angolszász liberális hagyományt, melyben már jóval az első világháború előtt adottak voltak a konzervativizmus és liberalizmus egybeolvadásának előfeltételei. Politikai tekintetben ez azt jelentette, hogy a tömegdemokráciától és a szocializmustól tartó konzervatívok a liberálisok szárnyai alá bújtak és lényegében lemondtak politikai önállóságukról. Nézeteik elveszítették minden eredeti megkülönböztető jegyüket és a liberális–szekuláris–kapitalista gondolkodás mintázataival olvadtak egybe.