Szabó Dezső helye a magyar kultúrában

Az előadás arra keresi a választ, hogy Szabó Dezső műve hogyan válik érthetőbbé abban a kontextusban, amelyet a magyaros/nemzeti építészetről szóló viták jelölnek ki, és amelyben – a dokumentumok tanúsága szerint – bár egy pillanatig sem vett részt, mégis többször előkerült a neve, vagy legalábbis méltatták azt a szellemiséget, amelyet képviselt. A szakirodalom olvastán az a furcsa érzésünk támad, hogy bizonyos kérdések tekintetében az építészettörténet és az építészet eszmetörténete inkább volt érzékeny bizonyos általános szellemi törekvések és Szabó eszmerendszere közötti párhuzamok megvonására, mint Szabó monográfusai vagy akár a korabeli magyaros stílus művészettörténészei. Ha megnézzük, hogy az építészek bizonyos csoportjai mit hiányoltak a magyaros építészeti próbálkozásokból, Szabó világlátásának is egy fontos elemét rekonstruálhatjuk: a fogalmi absztrakció érvényességi területén való túlterjeszkedésének - mondják kortársai - ugyanúgy nincs helye egy új nemzeti építészetben, mint ahogy nagyon is szükségeltetik hozzá a művész világos feje és a problémák kritistálytszta belása, a látszatroblémák kiküszöbölése. Az új építészet, a Budapest-falu és a művésznevelés új útjai tekintetében Szabó – nem meglepően – hasonlóan gondolkodott. Az előadásban elsősorban a Toroczkai-Wigand Edével való párhuzamokra térek, de érintek egy nem lényegtelen kérdést. Miközben a II. világháború előtt igen széles egyetértés uralkodott abban, hogy "magyar" építészetet csak a magyar kultúrkörben felmerülő igények regisztrálásával és követésével, illetve az élő hagyományokból való inspiráció révén lehet létrehozni, abban már koránt sem volt egyetértés, hogy ez milyen és mekkora teret adjon a népi hagyományoknak. Ez a gondolat mégsem vezetett a megszokott értelemben vett népi-urbánus vitához. A hagyományos és a modern közötti ellentét látszólag kibékíthető volt, de csak addig, ameddig a túlburjánzó fogalmi absztrakciók ellen küzdő, világos fejű gondolkodás szószólói is diskurzusképesek maradtak.