Városmajori séta Tóth Erzsébettel – Lajtos Nóra verse

A Városmajor fái lehallgatnak bennünket.

De ők nem súgnak be senkinek.

Bennük meg lehet bízni.

Talán mindketten verset írunk magunkban,

talán azt képzeljük: szépek vagyunk.

Vagy azt: itt hagy bennünket ez a nyár is.

Borges nyara, Camus napsütése, Pessoa lisszaboni járata,

Sylvia Tedje. Mind itt hagynak bennünket magunkra.

S mi félünk szerelmesnek lenni újra.

„Kutya a föld, eb az ég,

sehol semmi menedék.”

Szavaink közt lélegzetvételnyi kis halál-zugok.

Valahol most vajúdik valaki, valahol megkondítják a lélekharangot.

Mi már kivajúdtuk magunkat.

Váltottunk valutát, rendszert, bugyit.

S istentelenül félünk a szenvedéses haláltól.

Franciakrémest és capuccinót rendelünk a Gina Cukrászdában,

eltörünk egy Julius Meinl csészét.

Fogyóeszköz – mondják, összeseprik, s mi arra gondolunk:

mi is azok vagyunk, bennünket is összeseper majd valaki.

Arcunkat odatartjuk egy játszótéri hintázónak,

majd eltűnünk hirtelen a krisztinavárosi késő délutánba.