Virtusból született mesterség

Tojást, azaz négy darab tojást patkolok négy napja, és az összetört tojáshéjak és megtépázott idegszálaim romjain kérdezgetem csitítóan magam: „De miért…???” Miért is készítek lassan már tizenöt éve patkolt tojásokat? Miért is szánok napokat arra, hogy a tűzben, üllőn formált majd rideggé vált fémdíszeket aprólékos, kitartó munkával, végtelen türelemmel, milliméterről milliméterre haladó apró kalapácsütésekkel rásimogassam egy tojásra?

... mert hajt valami belülről, valami sajátos magyar lelkület, ami talán leginkább megkülönböztet bennünket másoktól. Ami azt a kovácslegényt is hajtotta, aki (elsőként)a tojáspatkolással mesterségbeli tudását akarta igazolni kovácstársai előtt, vagy inkább egy csodaszép legenda szerint azért patkolt meg egy tojást, hogy bebizonyítsa a kiszemelt, félénk leányzónak, hogy az ő durva, munkához szokott keze ért a finom, törékeny jószágokhoz is.

Amikor a kalapácsnak, a kitartásomnak engedelmeskedő fémdíszeket a patkolás módja szerint végül kicsi patkószegekkel - sokszor a sokadik - tojáshéjra illesztem, az a különleges magyar virtus dolgozik bennem is, ami életre hívta ezt az egész világon egyedülálló magyar mesterséget… és oly sok minden mást is…

- Hogyan patkol tojást egy kovács? – kérdeztem közel tizenöt évvel ezelőtt az én kovácsmesteremtől, páromtól.

- Én ugyan sehogy!!! - válaszolta miközben megfordítottunk a műhelyében egy hárommázsás készülőfélben lévő kovácsolt kaput..

- ... és hogyan patkol tojást egy kovácsné???

- Két hét műhelysöprögetés, aztán megtanítalak patkót készíteni...☝

Így kezdődött...  

Nagyon sok tapasztalatot, élményt, ajándékot, elismerést köszönhetek a tojáspatkolásnak, ennek a virtusból született magyar sajátosságunknak. És most, tizenöt évvel később nagy megtiszteltetés, hogy tagja lehetek a tízéves fennállását ünneplő Tojásdíszítők Egyesületnek, és tulipános tojásaimmal díjazott kiállítója voltam a Hagyományok Házában megrendezésre kerülő 1. Tankó Anna Országos Tojásdíszítő Pályázat" kiállításának.