Visszatekintés Porpora Polifemo című operájának újkori premierjére

Porpora Polifemo-jának 2019-es salzburgi bemutatása alkalmat kínált arra, hogy gondolatban revizitáljam a modern kori premiert amit 2013 februárjában láthattam a Theater an der Wien-ben. A már jó ideje tervezett rekonstrukció célja az volt, hogy végre tisztességesen meglovagolják a Farinelli-film verte hullámokat. Gérard Corbiau remekműve egyszer és mindenkorrá átalakította a zenei témájú mozgóképszínházat. Ennek révén pedig már nem csak a specialisták számára lett érdekes Farinelli, Porpora és Hasse neve. A Händel irányította különböző színpadi kompániák és az „Opera of the Nobility” közötti viaskodás emblematikus műve lett Porpora Polifemo-ja, aminek Händel Alcina-jával kellett megküzdenie a közönség kegyeiért. Bár a Nemesi Operát olyan komponisták szolgálták a későbbiekben is, mint Veracini és Duni, a Polifemo volt az a csapás, aminek utóhatásai végül térdre kényszerítették Händelt. Persze a győzelem pirruszi volt. A túlköltekezett Nemesi Opera a vetélkedés gerjesztette mesterséges érdeklődés lankadtával összeomlott a gázsik anyagi terhe alatt. Rövid időn belül veszteséges lett, majd csődbe ment. Mivel 2013-ig csupán néhány ária volt elérhető a darabból, ezért egészében nagy meglepetésemre szolgált Porpora alkotása. Az opera igazi remekmű, dramaturgiailag koherens, eszközrendszerét tekintve pedig a legújabb elvárásokat is kiszolgálta. Händel minden zenei fortélyára van válasza, és Porpora nem vonakodik, attól sem, hogy francia zenei fordulatokat vessen be (ouverture, fúvós hangszerek, balett), ha az összhatás így kívánja. Így a recitativók mintegy harmada accompagnato, drámai arioso-k, egy végigkomponált ária, 3 duett, zenei közjátékok (anno balettként kerültek színre), gondosan felépített buffa-jellegű záró együttes (még a záró kórus előtt) színesítik a da capo áriák sorát. A hangszerelés elképesztően színes. Pompás obligát hangszeres áriák sorát hallhattuk. Kettő kifejezetten Farinelli és a fúvósok (egyikben oboaszóló, a másikban rézfúvós együttes) versenyeztetésére szolgált. Persze Senesino is megkapta a maga rezekkel versenyző áriáját. A színre vitel célja az volt, hogy minimális eszközrendszerrel és kiváló stábbal keltse életre az atmoszférát. Farinelli (Fagioli), Senesino (Sabata) biztosította az illúziót. Gyengébb pont volt a Cuzzoni, illetve Montagnana szerepére felkért Laura Aikin (Galathea) és Christian Senn (Polifemo). Vokális agilitásuk megvolt, de a szélső regiszterekkel kevéssé bírtak. Hann Herfurthner (Nerea) egészen jól helytállt, míg Mary-Ellen Nesi (Calypso) regiszterei ugyan megvoltak, de hangja nem szalad kellőképpen. Koloratúrái olyan lassúak, hogy a karmesternek minden alkalommal be kellett „fékeznie” a Bach Consort Wien stábját. A zenekar kiváló volt, Rubén Dubrovsky kidomborította a tematika gerincét és vasakarattal háttérbe szorította az ornamentációt. Az obligát hangszerek esetében volt csak gikszer, akik elcsuklottak néha a Fagioli diktálta tempó közben. Az oboista körlégzését és a rezek intonációját Fagioli szándékosan túlfeszítette, a da capo-knál mindig intett a hangszeres szólistáknak, hogy lehet gyorsabban. De azért az oboista lány is külön tapsot kapott a végén Fagioli kérésére.