A Belső könyvtár a Magyar Mozgókép Szemle versenyfilmjei között

Belső könyvtár animációs film  8'11"

Kondor Attila festményfilmje szereplő nélküli, ami lehetővé teszi, hogy maga a néző váljon a mű aktív szereplőjévé. Köznapi terek látványából indulóan vezeti a film a nézőt jelentésekben gazdag mentális és imaginatív terekhez, mitológiai, filozófiai és művészeti motívumokat megnyitva az értelmezésben. A dinamikus befogadás során keletkező „belső történések” így egyfajta intellektuális és spirituális történetté állnak össze.

Az animációban a kijelölt és mégis szabadon formálódó befogadási utat ismételten felragyogó fényjelenségek vezetik. A köznapi látványokra rávetülő „vizualizációkban” antik szobrok, szökőkutak formái fénylenek fel harmonikus kisugárzással. Az imaginatív terekben ajtónyílásból kiszűrődő ragyogás, „húzza befelé” a figyelmet. Az erős jelentéseket sűrítő képek egy hatalmas, ódon könyvtárba vezetnek. A festményfilmben látható könyvespolcok, létrák és maguk a könyvek egyáltalán nem statikusak. A kamera jelenlétében rajzolódnak ki, mintegy képekké formálódva, személyes élményként érzékelhetővé téve azt a tapasztalatot, hogy a megismerés folyamat, állandó változás. Az animáció dinamikája mégis az egyensúly irányába mutat. A már kirajzolódott, formába testesülő könyvtárat megjelenítő képsorok után újabb változás következik. Az egyik könyvtárlétra fölött egyszer csak felfénylik egy kötet gerince. A kamera közben lassan nyit, így egyre többet mutat meg egy hatalmas könyvespolcból, amelyen itt-ott sorra felfénylik, felragyog egy-egy újabb könyv. Ahogy a kamera tovább nyit és távolodik, a többi könyv elsötétedik, így végül csak a világló könyvgerincek maradnak láthatók. Ezután felfelé irányuló, emelkedő mozgás részesévé válik a néző: hatalmas, kúthoz hasonló térben emelkedik egy centrális, körszerű fényforrás felé. Később kiderül, hogy a fényforrás egy a római Pantheont idéző kupola oculusa, világító nyílása. A záró képsorokon a kupola kazettái láthatók tükröződésükben.

Inner Library animated film  8'11"

Since actors are entirely absent from Kondor’s film, this makes it possible for the viewers to become actors themselves. The film generally begin at entirely ordinary spaces, and lead the viewers through mental and imaginative ones later on, where the meaningful scenes reveal motives from mythologies, philosophy and art to the viewer during his journey of interpretation. „The inner events”, which are caused by the series of perceptions, thus form some kind of intellectual and spiritual story.

            The contingently evolving path of the perception is selected by the animation, and is made visible by some lights gleaming repeatedly. Shapes of ancient statues and fountains (providing the composition with a harmonious athmosphere) start gleaming in the „visualisations” which are projected to some ordinary sights. Gleaming from behind doorways in imaginary spaces, or roofs floating in the air all „pull” the viewer’s attention inwards. The images embracing a variety of grave significations lead to an enormous and old library. The bookshelves, ladders and the books themselves are not at all represented as static objects, since it is in the presence of the camera that they obtain their forms, almost becoming images themselves. All this makes it possible for the viewer, to experience it on a personal level, that cognition itself is a process, an everlasting change. However, the dynamism of the animation still aims at a sort of balance. Once the library has been outlieed by a sequence of images, a new change occurs. A spine of a book starts gleaming above one of the ladders in the library. The camera slowly opens up, giving more and more insight into the contents of the bookshelves, on which more and more books start gleaming. As the camera opens up further and starts receding, the rest of the books fade away, and only the gleaming spines remain visible. The viewer then becomes involved in an upward movement, by which he becomes elevated in an enormous space (similar to a well) towards the central, circular source of light. As it turns out, this source of light is an oculus of a cupola similar to that of the Pantheon in Rome. In the closing sequence, the viewer is exposed to the coffered layer of the cupola, and the composition here leads him back to the structure of the opening scenes of the film.