A lányom háza én vagyok
Talán soha nem álltam távolabb az álmom megvalósulásától, mint ezekben a hónapokban, hetekben: a pelyhes fülű újszülöttem teljes fókuszváltást követel. Egy hónapja én vagyok A Ház egy alig háromkilós, nyünnyögő csöppségnek. Anya épül, és mindent elfelejt.
A legfőbb gerendám a nyomás alatt idén télen megreccsent. Szerencsére, egyetlen házat sem építenek mindössze egy cölöpre. Maradt még, mintegy tizenegy… Sok éve tudom, a barátságokat tudatosan gondozni kell. Nehézségben bizonyosodik be, kellően ápoltam-e őket. Ezek a barátgerendák tartják most a házam – azaz engem. A legrégebbi gerendám a szülészetre visz és hoz, első éjjel itt alszik velünk. Korábban sosem látott újszülöttet (ő sem), a tápkészítés mikéntjéről fogalma sincsen. Olvas, telefonál, kérdez, míg ordít a négynapos, farkaséhes gyermek. Két kanál por 60 milliliter vízhez. 150 ml híg lötty a sok diplománk eredménye. Egy másik gerenda a kutyát pesztrálja: szőrös gyermekemnek keserves a kegyvesztettség, hajnalig csitítás, simogatás és jutalomfalat, aludjon bár valaki. Első éjjel reggel hétig megy az érzékenyítés: márpedig a házon mostantól osztozni kell.
A kutya vonyít a nappaliban, kitartóan kaparja a háló ajtaját, súlyos gazdafüggő, hiányzik az odabent babázó embere. Hat hete hiányol engem és a figyelmem. A lányom a hálóban nyünyizik, cicit követel. Az egy hónapja tartó kialvatlanságtól mindent elfelejtek. Kóválygok, és mindent elfelejtek. No meg az első szélfuvallatra is megesik, hogy pityergek. A lányom háza én vagyok: a mellemen lakik. És a ház nem dől(het) össze.(…)
Anyai nagyapánk a kordivatnak megfelelő, tisztes házat épített az ötvenes években. Az évtizedek során kertjébe nyolcvan féle fát oltott és ültetett, valóságos dzsungel-paradicsom volt az ott felnövő unokák életében. Öregségükre aztán – hogy az unokáikhoz közelebb legyenek – eladták az élet munkáját, városra költöztek, kerttelen betondzsungelbe. Fél év sem telt el a költözést követően, amikor Béla tata hazalátogatott élete színterére. Meglátta a bugyirózsaszínre festett házat, a kopár kertet, a fűrész az unokák tiszteletére ültetett fiatal fáknak sem kegyelmezett. Nem piroslott már a magasra futtatott ribizli, az egres, ordítóan üres volt a som-, a vadcseresznye-, a mogyoróbokrok helye, az öreg körtefák nem árnyékolták a házat, helyettük egyen-gyep borított mindent. A kert végében, ahol gyerekkorunk kilátója, a sokat látott bőralmafa magasodott, kocsma díszelgetett… Nagyapánk két hét múlva, egy márciusi virágvasárnapon elköszönt a földi világtól. Mert a háza ő volt. De mint becses, régi gerenda, ő is belénk épült: tovább él bennünk, unokákban, a fák, az erdő szeretetében. S a vágyban, hogy egyszer mi is megteremtjük mindezt.
El kell mesélni a családi történeteket. Az ad majd a lányomnak helyet a világban, kapaszkodót, értékrendet. Szeretném, ha olyan gyermekkora lenne, amilyen nekünk jutott. Vagy bár hasonló. Ha ismerné a hársfa illatát, ha fontos lenne neki is a kerti asztal a diófa alatt, ha ő is tudná, hogy a katángkóró gyógynövény, ha látná, hogy a paradicsomot kötözni kell, a frissen kaszált kert illata jó. Ha látná és belátná, az ő anyja sem tökéletes, közel sem. De legalább álmodni mer. Ha addigra álmodni is el nem felejt.
A teljes írás itt olvasható: