Az élő szó ereje - I. rész

Deepa Kiran, indiai mesemondó egy TED előadásában beszél arról a – mesemondók által jól ismert - jelenségről, hogy ha elmegy egy-egy iskolába mesélni, a gyerekek már egyetlen alkalom után kitörő lelkesedéssel, jóbarátként üdvözlik a folyosón; integetnek, mosolyognak rá, mintha régről ismernék egymást. Vajon miért történik így, hogyan lehetséges ez? – kérdi.

– Nos azért, folytatja Deepa, mert „megosztottam velük egy történetet. Odaálltam eléjük, teljes hús-vér valómban, és azt mondtam: értékesnek tartom a veletek töltött időt, szeretek veletek lenni, szeretek beszélni hozzátok. És a gyerekekkel együtt a szavak szárnyán elrepültünk. Új vidékekre utaztunk, együtt nevettünk, sírtunk, féltünk, izgultunk, meglepődtünk, és azután visszahoztam őket biztonságban. És ez hatalmas bizalmat és kötődést épített köztünk.” Ebben áll a szóban megosztott történetek ereje.

A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként két éve tartok módszertani képzéseket pedagógusok számára, ahol együtt fedezzük fel az élőszavas mesemondás világát, lehetőségeit és szépségeit. 2020 tavaszán az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán csecsemő- és kisgyermeknevelő szakos hallgatók számára tartottam képzést. A résztvevők nagy része gyakorló bölcsődei gondozó volt, és lehetőség nyílt annak körbejárására, hogy mit is jelent a mesék élőszóval való átadása a legkisebbeknek.

Mára a mesék, történetek szóbeli átadásának hagyományos alkalmai megszűntek. A legutóbbi generációk – azt mondhatom, hogy már szüleink generációja is – az írott kultúrában szocializálódtak, és a meséket leginkább írott forrásokból vagy az írott szövegeket – tipikusan színészek által -előadott hanganyagokból kapták, kaptuk. A pillanatban újraalkotott, szóban átadott mesélésről tehát nem igazán van saját élményünk. A meséléshez nagyon erősen kötődik az elvárás, hogy a szöveget memorizáljuk, „előadjuk”. Egy ilyen kurzusnak tehát az egyik fontos funkciója, hogy saját élőszavas mesehallgatási élményt adjon a résztvevőknek. Ennél nagyobb meggyőző erő nincs. Aki ezt felnőttként átéli, azt is megérti, hogy miért lehet olyan fontos és varázslatos eszköz a gyerekek művészeti, nyelvi nevelésében, személyisége támogatásában és kiteljesítésében.

ELTE-s kurzusomon a csoporttagok azt jelezték vissza, hogy bár eddig sem volt kétségük afelől, hogy fontos a mese, mégis teljesen új dimenziók nyíltak meg előttük, amikor a mesét élőszóval hallották, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogyan lehet ezt az elmélyült, elvarázsoló jelenlétet megteremteni a gyerekcsoportokban. Egészen új arcát és lehetőségeit fedezték fel a mesélésnek. Együtt elkezdtük megkeresni azt is, hogy mi lehet a hozadéka azoknak az alkalmaknak, mikor a könyvet letéve elmesélnek egy mesét saját szavaikkal. Vegyük hát sorra ezeket:

Az élőszóval átadott mesélésben – a könyvből felolvasott, illetve memorizált szöveggel szemben – nagyobb szerepet tud kapni a mesélő személyisége, a mesélő és mesehallgató közti kapcsolat, a kapcsolódás, valamint a kommunikáció nonverbális eszközei. Hangsúlyt kap a tér, amiben mesélünk, és sokkal erősebben bekerül a „játéktérbe” a mesehallgatók aktuális állapota, illetve a mesemondás közbeni aktuális történések, a mesehallgatók reakciói. Mire gondolok pontosabban?

Amikor mesemondáskor nem tartok könyvet a kezemben, ez többek között fizikailag szabadságot biztosít számomra. Ez egyrészt azt jelenti, hogy szabad a tekintetem, többször tudok szemkontaktust teremteni, és követni tudom azt is, mi történik a térben, ki hogyan van jelen. Emellett sokkal jobban tudom használni az egyéb nonverbális jeleket: az arckifejezésemmel többet tudok játszani. Mivel a kezeim is szabadok, több lehetőségem van gesztikulálni, és a mesei tér történéseit is kifejezőbben tudom megjeleníteni a testtartásommal, a mozdulataimmal. Sőt, a szabad kezek azt is jelentik, hogy a mesélés folyamának megszakítása nélkül tudok megsimogatni egy-egy fejecskét, távolabb ültetni két gyereket vagy kézjelzéssel visszahívni kedvesen egy elkószált mesehallgatót. A kurzus hallgatói kiemelték azt a fontos momentumot is, hogy amikor könyvből mesél kicsiknek valaki, akkor rendszerint köréje gyűlnek, és szeretnék a könyv képeit nézegetni, ami kapcsán aztán a mesélést a könyv képeinek mutogatása kíséri. Ám ez, gyakran eltereli a figyelmet a mesei történésekről és feszültségeket is okoz, hiszen nem fér mindenki oda egyszerre. Amikor nincs könyv vagy más vizuális kísérő, a gyerek szabadon használhatja belső képzeletét.

Hogy milyen más dolgokat teremthetünk meg az élőszavas mesemondással, és miért fontos ez, a cikk következő részében tovább tárgyaljuk.

A cikk eredeti szövege a https://majamesel.wordpress.com/2020/08/12/az-elo-szo-ereje-i-resz/ címen olvasható.