Bartha Dénes Debussy természetfelfogásáról

Debussy természetfelfogása

Részlet a Pester Lloyd 1943. március 28-i cikkéből

Németből fordította: Scholz Anna

Népszerű Debussy-művek számos természeti jelenségre utaló címére gondolva (La mer, Prélude à l'après-midi d'un faune, Nuages, stb.) a laikusok is sejthetik, hogy Debussy minden idők egyik legnagyobb természetábrázoló poétája. Hogy Debussy az emberi lélek számára a természeti élményt nagyobbra értékelte, mint annak tisztán művészi megfogalmazását, erről tanúskodik a gyakran idézett, élesen fogalmazott kijelentése, miszerint „többet ér átélni egy napfelkeltét a természetben, mint a Pastorale-szimfónia előadását”. – Aki azonban ebből valamiféle naturalisztikus beállítottságra, realista hangfestésre következtetne, nagyot tévedne. A természet lemásolásáról egyáltalán nem beszélhetünk Debussynél, már csak azért sem, mivel nála valódi, akusztikus természet-imitáció csak egészen ritkán jelenik meg; az esetek többségében ellenben az egész – optikai és egyéb benyomásokból összeálló, mindig a lelki rezonancián keresztül szemlélt – természeti élmény válik hangzó művészetté.

Ha természetfelfogását mindenképp egy szóban szeretnénk összesűríteni, a legjobb talán, ha a szimbolizmust választjuk, mivel számára a természeti erők legkisebb mozgása is egyúttal lelki tartalmat, emberi sorsokat hordoz (gondoljunk itt például csak a Ce qu'a vu le vent d'ouest című zongoradarab megrázó képeire). Írásaiban Debussy a „természet és az emberi fantázia titokzatos összefüggéseiről” beszél. Ezek a nyilvánvalóan szimbolista módon, nem pedig a naturalista hangfestés szerint értett összefüggések alapozzák meg igen mélyen természeti képeinek belső jogosságát és pszichológiai helyességét. A mindenkori címek a teremtő aktus alaphangulatára utalnak, de semmiképp sem rögzítik programzene módjára a darab tartalmi folyamatát. „Naturalizmus nélküli szuggesztív szemléletesség” – talán ezekkel a szavakkal határozhatnánk meg legjobban Debussy természetfelfogását. Jellemző erre címeinek pontos megfogalmazása is; a Prélude à l'après-midi d'un faune című darabban, melyet sokszor tévesen programzenének gondolnak, Debussy semmiképp sem egy faun délutánját kívánja elmesélni vagy leírni, hanem azt a hangulatot kívánja hangokban megragadni, melyet Mallarmé szimbolista verse, az Egy faun délutánja ébresztett benne; emiatt az óvatos címadás: „Prélude à ...” A zongorára írt Prélude-ök nagyszerű sorozatában a választott címek mindig a darabok végén és zárójelben szerepelnek, mintegy az átélt és hangokban megfogalmazott élmény elrejtett, utólagos magyarázataként. Nem sokban különbözik ettől a régi francia mesterek Debussy által nagyra becsült csembalódarabjaiban a költői címek értelmezése.

Debussy (...) egészséges szenzualizmusa képes létrehozni azt az antik görögöket idéző derűt, azt a napfényes harmóniát, melyet a mester szinte minden érett művében oly határozottan érezhetünk, még ott is, ahol nincs kifejezetten a címben jelezve (például Syrènes, Six épigraphes antiques, Danseuses de Delphes, stb.). Nos, a görög világ iránti fogékonyság persze egyáltalán nem Debussy művészi monopóliuma: tudvalevőleg épp ezen a területen a német klasszika és romantika iránymutató volt – gondoljunk például Winkelmannra, Hölderlinre. Azonban amíg a német művészeknél az antik-kultusz mindig az elérhetetlenség csöndesen melakolikus-vágyakozó felhangját kapja, addig Debussy (mint mondtuk, programmatikus módon jórészt egyáltalán nem megfogható) hellenizmusa minden rajongástól mentes, teljesen természetes attitűdként mutatkozik meg, mely úgy tűnik, mélyen a francia lélek latin-mediterrán komponenseiben gyökerezik. A kvázi antikos érzék az arányokhoz és a természet magától értetődő megragadásához mindig is leginkább a latinok (köztük Debussy) úgymond veleszületett adottsága. Debussy zenéjében a bensőséges természetélmény és hellenizmus csodálatosan organikus, egészen egyedülállóan ragyogó egységgé olvad össze.