Búcsú járvány idején

Rendhagyóan alakult az idei, nyári búcsújárás. Ahogy tavaszodott, a koronavírus-járvány is elért minket és sorra maradtak el az idei búcsúk szerte az országban és az ország határain kívül is. Különös, történelmi év ez. Emlékezetes lesz 2020. Csíksomlyó esetében is, mely idén még inkább eltávolodott tőlünk, már egy napi autózással sem érhettük el, hiszen kijárási tilalom volt Pünkösdkor, sőt mi több, határzár. Idén hiányoztak a dombról a gyalogosan érkező keresztalják, a tömegekkel megtelt buszok és zarándokvonatok sem indultak útnak, a környék lakóinak szállásai üresen maradtak, az ilyenkor szokásos búcsúfiaárusítás is szünetelt a Szék útján.

A búcsút szervező ferences szerzetesek arra kérték a híveket, hogy maradjanak otthon és csak “szívükben zarándokoljanak”, a kegytemplomban megtartott pünkösdszombati misét pedig a technika adta lehetőségekkel; rádión, televízión vagy interneten kövessék. Így egy egyedi, korábban nem tapasztalt közösségi élményben volt részünk. Az ünnepi szentmisét tartó Kovács Gergely, gyulafehérvári érsek is, szentbeszédében az idei év rendkívüli voltára utalt köszöntő szavaiban: „A mostani járvány és a vele járó karantén sok mindenre megtanított, megtaníthatott. Hiszem, hogy arra is, hogy tudjuk értékelni az ünnepet, a találkozást.” Igen. Ez az, ami talán legjobban hiányzott mindannyiunknak a karantén ideje alatt; a családtagjainkkal, barátainkkal együtt töltött idő, a kapcsolódás, a közösségi élmény, az ünnep méltó megélése. 

Csíksomlyó korábban nem csak járvány idején maradt zarándokok nélkül. Az 1949-es betiltását követően, hol tilalom, hol korlátozás jellemezte. A kommunista hatalomnak komoly veszélyforrást jelentett minden, nagy tömegeket vonzó vallási rendezvény. Így számos eszközzel próbálták ellehetetleníteni a búcsút. A körmenetet és a templomon kívüli eseményeket betiltották; Csíksomlyón katonai gyakorlatokat és repülőgép-bemutatókat tartottak. Szervezetten nem valósulhatott meg a körmenet, a zarándokok nem vihettek magukkal egyházi lobogókat, kereszteket, a hatalom titkosszolgálati emberei megfigyelték az eseményt. Talán ez az elfojtás az, ami a rendszerváltás után új lendületet hozhatott a kilencvenes években, és soha nem látott intenzitással születhetett újjá az ünnep. Noha most nem politikai, hanem egészségügyi korlátozások miatt nem valósulhatott meg a közös ünnep; ugyanolyan várakozással állunk a jövőhöz, hogy legközelebb ismét együtt ünnepelhessünk.

Az sem újkeletű viszont, hogy járvány miatt kellett búcsút elhalasztani. Az 1830-as kolera járvány kapcsán így ír a korlátozó intézkedésekről dr. Szilágyi Mihály a Szekszárd a késői feudalizmus korában című munkájában: „Gyülekezési tilalmat rendeltek el. Szüneteltették a vásártartást és a búcsújárást. Megtiltották az olyan népes összejöveteleket, mint a lakodalom és a temetés. A boltok zárva tartottak, a hentesek és pékek ablakon át árusítottak. A vásárlók papírospénzét kénnel megfüstölték, a rézpénzt pedig ecetes edénybe dobták.” Sajnos a korlátozó intézkedések ellenére, Szekszárd akkori lakosságának mintegy fele mégis meghalt a kórban.

Bálint Sándor, búcsújárás kutató, rámutat arra is Adatok a magyar búcsújárás néprajzához munkájában, hogy sok esetben épp egy járvány vezetett ahhoz, hogy egy zarándoklat megszülessen. A búcsújárás legtöbb esetben fogadalomból történik. Egyes helységek pusztító járványt követően zarándoklatot fogadtak. Ilyen például az aradiak búcsújárása is Radnára. A hagyományok szerint 1709-ben egy ún. mirigyhalál tizedelte meg Arad lakosságát. Egy asszony is elkapta a ragályt, és miközben élet-halál között vajúdott, így figyelmeztette az aradiakat halála előtt: „Tudtotokra légyen, hogy ezen ostora az Istennek el nem fog távoztatni tőletek, hacsak a radnai templomban lévő kegyelmes képet közönséges processióval meg nem látogatjátok!” A helyiek megfogadták az asszony tanácsát, és így állandósult a zarándoklat. Az 1703-as földrengés után Komárom is hasonló fogadalmat tett, évenkénti búcsújárásra kötelezték magukat Nagyboldogasszony napán. Az eseményt egy régi kép is őrzi a komáromi templom oldalbejárata fölött.

Az idei év sajátosságaiból kifolyólag, a nyári időszakban - részben eltérve eredeti tervemtől - , az alkotási folyamatban főként a búcsúfiák további fotózásával tudtam haladni. A szuvenírokká silányult kegytárgyakat stúdió vakukkal fotóztam, kiragadva eredeti helyszínükből, letisztult térben, a giccs jellegzetességeit mégis megőrizve örökítettem meg őket. A tárgyak - reményeim szerint - így már nem csupán egy sorozatgyártás részei maradnak, hanem új értelmet nyerve egyedi produktumokká válnak, mindezen túl, egyfajta gyűjtésként, feltérképezésként is szolgálnak. Fontos attitűd részemről, hogy a környezetet nem szeretném túlságosan megépíteni, vizionálni; hogy a tárgyfotók továbbra is megéljenek a dokumentarista szemlélettel, stúdió vakukkal készített valós zarándokok portré fotói mellett, és az esemény fényképei mellett. Új képeimen megjelenik imádkozó kéz, angyalok serege, celofánba csomagolt Krisztus-szobor és a vallási érzést már profán célokat szolgáló játék is, úgy mint a Szűz Máriát ábrázoló puzzle vagy a kukorica formájú vásárfia. A korábbi portrék is úgy kötődnek a valósághoz, hogy közben el is szakadnak tőle. Búcsújárók szerepelnek rajtuk, eredeti környezetükben, mégis kiragadva a forgatagból, bevilágítva.

Július 25-én már megtartották a taksonyi búcsút, ami egy szentmiséből állt; a szokásos, többnapos vásári forgatag és utazó cirkusz most elmaradt, ami máskor az év legnagyobb eseménye Taksonyban. A templomban szemtanúja voltam annak, hogy higiéniai okokból most üres a szenteltvíztartó;  a hívők - kevesen ugyan - de a szertartás alatt maszkot hordtak, és elmaradt a „Köszöntsék egymást a béke jelével!” felszólítás utáni mindenkori kézfogás. Az agapét is gumi kesztyűvel szervírozták. Ideiglenes szokások kerültek be a szentmise gyakorlásába.