Cinefest ökumenikus szemmel

Remény és végtelen apátia. Egymásba kapaszkodás és atomokra hullás. Ezen ellentétes világképek és állapotok jellemezték a 20. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál legerősebb, illetve legfelkavaróbb alkotásait. A mustra kiemelkedő mozikat vonultatott fel a világ vezető fesztiváljairól. Itt volt Cannes (Anora), Velence (A gonosz nem létezik), Berlin (Haldoklás), Sundance (Didi) vagy Karloy Vary (Szerethető) színe-java; a megosztó (öncélú) provokációk és a lélekhez szóló kisemberi drámák jól megfértek egymás mellett. Az más kérdés, hogy egyes filmek komoly fejvakarást váltottak ki a publikumból – és e sorok írójából egyaránt. A sokadik pesszimista, az ember végtelen önzőségét taglaló mű után jogosan merült fel a kérdés: hol tartunk most, hol áll az emberiség, illetve: mi jelenleg az erkölcsi mércénk? A versenyprogram alapján nem kis feladat előtt állnak társadalmaink: a lelki gyógyítás és a remény érezhetően a legnagyobb hiánycikk.

A magyar alkotások között kaptunk egy őszinte drámát, mely bár a válásról és egy kapcsolat széthullásáról szól, mindvégig empatikusan ábrázolja szereplőit, és apró gesztusokból építi a feszültséget. Szilágyi Zsófi filmje, a Január 2, mely egy különköltözés nehézségeit és abszurd helyzetit vizsgálja, megérdemelten nyerte el a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját.

Az erőteljes negatív spirálból (öngyilkosság, gyerekbántalmazás és egyéb nyomasztások sorából) egy különösen gyengéd és egyszerre nyers alkotás húzta ki a nagyérdeműt. A norvég Szerethető (Elskling) nemcsak a fesztivál fődíját (Pressburger Imre-díj), de az Ökumenikus Zsűri egyöntetű elismerését és díját is elnyerte. Idén a zsűri elnöke Gerlai Pál lelkész volt, magyar tagja még Szövényi-Lux Balázs rendező, illetve a nemzetközi hullámot a francia Jacqueline Barbaccia és Philippe Cabrol képviselte.

A Lilja Ingolfsdottir rendezte dráma varázslatos szerelmi utazásnak indul. Az elvált Maria megismeri Sigmundot, akivel látszólag egy felhőtlen új életbe kezd. Ám az évek során a családi idill megborul, és egy rosszul elsült vita után Maria mindent elveszít. Nemcsak a férjével, de a gyermekeivel és édesanyjával is tönkremegy a viszonya – látszólag mindenki bűnös körülötte, ő pedig áldozat. Szerencsénkre a film nem áll meg itt: arra hív, hogy tanúi legyünk, ahogy a nő eljut a bűntudattól és félelmektől az önismeretig és a megbánásig. Ahogy Maria, úgy a néző is lehetőséget kap, hogy a film végére felfedezze életében a hit, a remény és a szeretet jelentőségét. A film nem csak drámájában, hanem formavilágban is kiemelkedő. A szintén norvég A világ legrosszabb emberét idéző narratíva tökéletes összhangban van témáival. A montázs játékos alkalmazása, illetve a nem-lineáris (már-már analitikus) történetmesélés a kortárs filmművészet magasabb polcára helyezi a drámát.