„EGÉSZ ÉLETÉN ÁT KÉSZÜLT ERRE A MUNKÁRA"

PETROVICS ELEK

Mosolygó arcok fogadták a hírt, hogy a király és minisztere Petrovics Eleket ültette abba a székbe, amelyben valamikor Pulszky Károly ült. Akik mellékgondolat nélkül örültek neki, azok arra gondoltak, hogy végre olyan férfi került az ország első művészeti múzeumának élére, ki életét teszi föl arra, hogy méltó módon teljesítse feladatát, s kinek azon a helyen semmi egyéb ambíciója nem lesz, mint hogy használjon az ügynek, ki azt az előkelő helyet nem közbenső grádusnak tekinti, hanem élete végső céljának. Mindenki erre gondolt, aki Petrovicsot csak valamenynyire is, akár személye szerint, akár csak írásaiból is ismeri. A fölfelé vágyók nem úgy élik életüket, mint ő: nem oly elvonultan, oly csöndben, a szerepléstől tartózkodón, és nem úgy írják írásaikat, mint ő: nem oly elmerülve a tárgyba, leszállva annak fenekére, ahol a lélek rejtőzködik. Nem szükséges a kulisszák mögé látnunk, hogy kitaláljuk: ezt a férfit úgy kellett kihúzni szerénységéből, amelyben mint rejtekben élt, hogy elfogadja a címet és rangot és a vele járó nagy munkát. Ha mégis vállalta, bizonyos, hogy el is végzi. Elvégre, ha nem is erre a munkakörre gondolva, egész életén át készült erre a munkára. Egész életén át a művészettel társalkodott, eleven és rég meghalt művészekkel. A legfáradhatatlanabb itáliajáró magyarok közé tartozik és tudjuk, milyen iskolája Itália a művészet iránt való érzéknek. Minden fölkészültségnél többet ér azonban azon a helyen, amelyet elfoglal, érdekeletlensége, idealizmusa, hite és lelkesedése. Olyan férfiút kapott benne vezetőjének a múzeum, aki nemcsak dolgozni akar érte, de semmi egyebet nem akar, csak dolgozni érte. Hiúság és érvényesülési vágy nélkül való férfiú. S ha ennyi nem elég – mint ahogy talán nem is elég – hát nem is üres kézzel foglalja el új hivatalát, hanem, mint azt egyik napilapunk húsvéti számában megjelent programmszerű nyilatkozatából immár mindenki megítélheti, csöndes szemlélődés és gondolkodás közben kialakult munkatervvel. Szépművészeti Múzeumunk Pulszky óta gyors tempóban fejlődött és ma már Európa számottevő nyilvános gyűjteményei közé tartozik. Másképen alakult gyűjteményektől (például a bécsi császári múzeumtól) abban különbözik, hogy anyaga sok ágú és fejlődéstörténeti természetű. Kicsiben, és nagy mesterek apró alkotásain, de inkább kisebb mesterek jeles munkáin által a művészet történetének minden phasisát jól bemutatja az anyaga. Mégis vannak hiányosságai, sőt nagy hiányosságai és nagy egyenetlenségei. Hogy mik azok és milyen természetűek, azt az új igazgató igen jól látja, s programmjában pótlásukat és kitöltésüket rendre meg is ígéri. De noha munkatervében minden tennivalóra kiterjeszkedik, mégis engedtessék meg, hogy a jövő egyik legsürgősebb feladatának az antik osztály megszervezését és oly módon való fejlesztését jelezzük, hogy benne nemcsak a görög-római, hanem az egyiptomi művészet alkotásai is gyűjtessenek, sőt az elhanyagolt keletázsiai művészet is komoly számba vétessék most, amíg nem késő. Az új igazgatónak munkában valóban nem lesz hiányossága. Reá vár az a feladat, hogy valahányszor szüksége kerül, az államot fokozott áldozókészségre bírja, továbbá hogy a múzeumban folyó munkát szervezze, s nagyon fontos, hogy mindenki a maga helyére kerüljön ott és mindenki specializálja tanulmányait. Igazi szakértőket nevelni csak így lehet. Hogy a múzeum emberei mindebben örömest járnak majd kezére új vezetőjüknek, abban nem kételkedünk. Gyönyörűség lesz nekik oly vezetővel dolgozniok, ki minden érdeküket annál könnyebb szívvel képviselheti, mivel neki magának nincsenek érdekei, sem ambíciója egyéb, mint hogy bennük is fölkeltse és lelkesedéssé fokozza az ambíciót, hogy annak segítségével a kezére bízott múzeumot lehetőségeinek határáig fejlessze. És minthogy mindenki bizakodva hisz abban, hogy Petrovicsnak sikerülni fog addig a célig eljutnia, azért fogadta kineveztetésének hírét annyi mosolygó arc. Azért örülünk neki mi is és reménykedve nézünk munkálkodása elé. Fél emberöltőnyi munka után új korszaka kezdődik életének. Hisszük, hogy az új feladat és nehézségei új erővel töltik el és fölfokozzák életkedvét.

ELEK ARTÚR

(Megjelent a Nyugat, 1914. 8. számában)