Egy online közvetítés margójára

Mostanában a Magyar Állami Operaház és a MÜPA interneten elérhetővé tett közvetítései révén számos korábbi kiváló előadás élményét eleveníthettük fel újra. Az élő előadások elvileg ma már nem elsődleges fontosságúak, amikor „korunk hőse” a maga zenei repertoárját kívánja kiépíteni. Számomra a leginkább sarkalló tényezők az újdonság, az eddig ismeretlen változat vagy a sztár szereposztás. Ezért örömteli újra átélni a Vashegyi György fémjelezte 2013-as Hippolyte et Aricie előadást, ami az összművészeti egység iskolapéldája volt, noha anno, elsősorban zenetudományi vonatkozások csigázták érdeklődésemet. Diderot szavait parafrazeálva, Vashegyi György, mint Rameau szellemi „szépöccse”, vetette bele magát a tragédie lyrique problémáinak boncolgatásába, noha számos mentalitásbeli gonddal kellett megküzdenie. Minden akkori aggályom ellenére, ez a 2013-as előadás életem egyik legjelentősebb zenei élménye volt. Elsősorban, mert Vashegyi bámulatos dramaturgiai érzékkel készítette elő a mű optimális előadási verzióját. Ennek pedig, minden ramoneur számára nyilvánvaló legfőbb erénye, hogy Rameau szellemiségének tökéletesen megfelelően, elsősorban az 1757-es, feszesebb változaton alapulva. Ez egyrészt a karmester, felkészültségének, tehetségének, empátiájának köszönhető, másrészt annak, hogy zenei szempontból más típusú küzdelmeket kellett megvívnia, mint a zeneszerzőnek. Hiszen Rameau életpályája a „senki földjén” két tűz közé kerülve zajlott. Egyszerre kellett kerülgetnie a lullist, és a buffonist aknamezőket, és bármit tett le az asztalra, mindenképpen „volt rajta sapka”. Vagy a Lully operákat visszasíró konzervatívok, vagy az idegen olasz próféciákra áhítozó kritikusok illették zenéjét keresetlen szavakkal. Diderot „remek” esztétikai érzékét kiválóan tükrözik a „Rameau unokaöccse” szájába adott szavak: „Ah, baljós csillagzat alatt születtem. A természet bizonyára mosolygott mikor életet adott olyanoknak, mint Leo, Vinci, Pergolesi és Duni. De zordon, és nyomasztó hangulatban hozta világra drága nagybátyámat, akit ugye egy évtizede a nagy Rameau-nak hívtak, de pár év múlva már a kutya sem fog rá emlékezni.” Vashegyi György zenei vegykonyhájában ugyanakkor Rameau zenéjének csodája, az elmélet és gyakorlat páratlan szintézise a legjobb változatban kelhetett életre, ami a karmester aprólékos műgonddal végrehajtott, optimális megoldást kereső, előkészítő munkájának köszönhető. Sajnos az Operaház, romantikus színpadként, nincs felkészülve arra, hogy kiszolgálja azt a dinamikai átfogási igényt, amit egy ilyen előadás akusztikus potenciálja megkíván. Vizin Viktória mégis tökéletes alakítást nyújtott ennek ellenére. Áténekelt minden pozícióból az orkesztrális hangfüggönyön, hangja minden régiót kitöltött. Szinte tökéletes, kortalan és nem stílus rögéhez kötött Phaedra volt. Kovács István, Szutrély Katalin Schöck Atala és Nagy Bernadett is teljesen meggyőző alakítást nyújtott. Jeffrey Thompson néhány döccenővel, de manírtan korhű gesztikulációval igenis emelte az előadás fényét. Az ariette-eket éneklő Ballabás Alíz hangszíne kissé nyers, felrostozódik. Kritikus pontnak csupán Plútó, Tisiphone és párkák szerepét éreztem. Persze közhely, hogy micsoda „botrányköve” volt a Párkák triója a zenetörténetnek. A tonalitás élmény teljes elvesztését eredményező, a poklot festő, enharmonikus modulációk sora a korban botrányt keltett. A szerepek nehézsége okán a korabeli előadók fellázadtak, és nem voltak hajlandók jelenetet elénekelni. Rameau csodás leleménye révén egy önmagába záruló drámai ciklus épül fel. Ugyanis a cselekmény szerint Theseus, noha szabadult a pokolból, de bolyongásai után hazatérve földi poklot talál. Rameau a baljós dallam tucatnyi hangjával, enharmonikus modulációkkal (a végpontok g-moll – d-moll – g-moll) barangol a kvintkörön majd azt be is zárja. Sajnos ezen disszonáns szólamokat éneklő, zenekarilag sem támogatott szereplőt a színpad akusztikai félárnyékába szorultak. Till Fechner szintén ezzel a problémával küzdött, ami főként Plútó és Tisiphone duettjét érintette. Mindenesetre a barokkos szófestésű záró „csalogány” duett utalni., a fantasztikus felépítésű, pompás kórusok, a gazdag ritournelle-ekkel egybeszőtt aire-ek és ariette-ek, a duettek mind okkal mondatták Camprával, hogy a műben 10 operányi zene van. És akkor a divertissement-ek gerincét adó táncokról nem is beszéltünk. Phaedra és Aricie tradicionális helyzetű, felvonáskezdő aire-jeihez hasonló igényű számokat pedig korábban csak Charpentier ír. A harmóniák, mint a szöveghű zenei kifejezés elemi részecskéi, egyenként detektálhatók lettek Vashegyi vezénylésében. A mű követéséhez pedig a szöveg kivetítése rengeteg segítséget nyújtott. Mind a zenekar, mind a kórus jó teljesítménnyel rukkolt elő, csupán a fúvósok intonációja volt néha bizonytalan. Nagyon nyílt és egysíkú hanglejtésű. A rendezés díszlet, és a vetített háttér rendkívül jó, a jelmezek, gesztusok és a koreográfia is ötletes volt. Nagyon tetszett, hogy a stáb nem akarta aktualizálni a művet, felesleges disszonanciákat keltve. Ezért olyan képi világ jött létre, ami egyszerre tükrözte a Felvilágosodás ókorról alkotott idealizált képzetét és Schikaneder meseoperáit. Néhány lehetőség kimaradt főként koreográfiai szempontból. A táncok lehettek volna funkcionálisabbak, főként ahol programzene szólt. Különös érzés volt újraolvasni az akkori kritikákat, melyek a teljes szakmai inkompetencia és merő rosszindulat iskolapéldái. Talán a külföldi elismerések némi gyógyírt kínálhatnak a hajdani sebekre. Ez a változat, ez a színpadi koncepció az új szólista stábbal mindenképp megérne egy DVD-t. Nekem, mindenesetre a 2013-as előadás is csodálatos élmény volt.