Gregor Joseph Werner: De Gute Hirt című oratóriumának értékelése

Még a specialisták is alig ismerhetnek szakrális és hangszeres műveknél többet Werner oeuvre-jéből és kénytelenek a szakirodalom nyúlfarknyi összegzéseire hagyatkozni a szerző megítélésében. Utóbbiak alapján „Werner zenéje stilárisan némileg heterogén és számos behatást tükröz. Liturgikus zenéje formailag a stile antico eszközöket használó a capella miséktől a teljes hangszeres kíséretű nápolyi behatást tükröző stile misto művekig terjednek. Technikailag roppant felkészült, az ellenpontot zenei anyanyelvként beszélő zeneszerző volt. Dallamformálása kissé Jánusz-arcú. Többnyire a jellegzetes késő barokk német műzene kissé szögletes (Zelenka) melódia képletei jellemzik, ugyanakkor némely esetben (világi kantátái, karácsonyi műveinek orgona, oboák és vonósok kísérte pasztorális szakaszai) naivan egyszerű népdalszerű fordulatokkal él.” Szimfóniái és triószonátái a korabeli standardot képviselő három és négytételes művek, de némely reprezentatív célú alkotása, mint a Neuer und sehr curios-Musicalischer Instrumental-Calender kifejezetten hatásvadász zenei effektusokat is bevet. Az alkotás lélegzetelállító összegzése a kor minden hangszeres kifejezési formájának. Olasz, francia és kifejezetten közép-európai hangvételű tételek és formák jelennek meg táncok, és versenymű tételek formájában. Mindez a lehető legváltozatosabb hang és hangulatfestő hangszerelés kavalkádjában egy pazar fantáziával megáldott szerző tollából. A Haydn-re is roppant hatást gyakorló sorozat három CD kiadást is megért (Concilium Musicum Wien, Paul Angerer, Christophorus, 1990; A Corte Musical, Goncalves, Gallo, 2003; Aura Musicale, Balázs Máté, Hungaroton, 2011) amik egymást múlják felül minőségben. Werner számos egyházi műve (köztük több mint kéttucat mise) pasztoráljai, kantátái (egyházi és világi) közül legjelentősebbek oratóriumai, amikből 18 maradt fenn. Liturgikus művei 2 CD-n (Missa Contrapunctata, Requiem, Missa Festivalis Et Brevis, Te Deum Laudamus és Laetaniae de Venerabili Sacramento, Vesperae de Apostolis, Vesperae de Confessoris) jelentek meg a Hungaroton gondozásában (Schola Cantorum Budapestiensis, a Santa Cecilia Énekegyüttes, a Weiner-Szász Kamarazenekar és Mezei János). Az igazi áttörést Werner művészetének népszerűsítésében oratóriumainak lemezre vétele jelenti. Ebben úttörő szerepet játszott a Debora (1760) újkori világpremierje (Banditelli, Hill, Mertens, Klietmann, Szombathelyi Énekegyüttes, Deáky István, Capella Savaria, Németh Pál, Quintana, 1994). Werner ebben a művében építi be eszköztárába leghatásosabban az olasz operai fordulatokat. Szerencsére idővel módunk lehet egy teljesen új vállalkozás keretében lépésenként megismerni Werner teljes oratórikus életművét a Purcell kórus és, az Orfeo Zenekar tolmácsolásában. Ennek első darabja Der Gute Hirt 1739-ből, mégpedig világszínvonalú tolmácsolásban. Pontosabban lassan ez a magyar csapat lesz a világszínvonal, amihez mások mérendők. A Der Gute Hirt zenei helyzete az interpretáció alapján rendkívül könnyen kijelölhető. Zenei inercia rendszerének középpontjában Fux áll, aminek alapján majd minden tollvonása megérthető. Természetes, hogy zenéjének vannak közös elemei olyan zeneszerzőkkel, mint Zelenka, akik maguk is Fux tanítványok voltak. Ugyanakkor fontos felhívni arra a figyelmet, hogy a modernebb olasz behatás, nem közvetlen nápolyi vonás, hanem csak erőteljes velencei szűrőn keresztül közvetetten érvényesül olyan zenészek révén, mint Caldara és Conti. És persze ennek alapján már könnyen nyomon követhetőek a pontozott és meredek ugrásokkal jellemezhető dallamformálás további képviselői (Keiser, Mattheson, Telemann, Händel, Bach és Heinichen), akik mindannyian csodálták Fux és Caldara munkásságát. Ez a hosszabb lélegzetű, lassú harmóniai progressziójú olasz témafűzéssel szembeni eltérés már a kortársakat is roppant módon foglalkoztatta. Heinichen konkrétan tanulmányt szentelt Lotti melódia formálásának, hogy megfejtse a „zenei Szent Grál” titkát. A bécsi hatáson kívül csupán az akkoriban oly divatos cseh-lengyel rusztikus elemek és a leisti iskola elvből konzervatívabb kompozíciós elemei fedezhetők fel Werner művében. Ettől eltekintve a munka a fuxi iskolázottság és a gazdag egyéni ötletek harmóniájának tökéletes példája. A szólók és kórusok megkapó egyensúlya a recitativo accompagnato-k kidolgozottsága, virtuóz obligát hangszeres szólok és „énekest próbáló” koloratúrák jellemzik a művet. Persze a kiváló előadás az egyensúly teremtés terén még a rutinos rajongót is becsaphatja. Summa summarum még a hosszabb recitativo-k is csodásan ülnek és remekül artikuláltak (nem francia barokkban szokatlanul intenzitással). A szólóhangszerek, kórus és zenekar remekül dolgozott a karnagy keze alá. A lemezen majdhogynem emberfeletti végeredményt sikerült összehozni, minden énekes esetében, annak ellenére, hogy Werner számos esetben obligát hangszerrel versenyezteti a vokális szólamot. Remélhetőleg ez a felfedezés nemcsak Wernerre hívja majd a figyelmet, hanem a Habsburg-barokk olyan gigászaira is (Badia, M.A. Ziani), akikre eddig még Wernerhez hasonlóan méltatlanul háttérbe szorultak Fux árnyékában.