Hagyomány és társadalom

A társadalmi diskurzus szintjén gyakran megjelenik az az érvelés, mely szerint fontos dolog törődni a néphagyománnyal, vagy szükséges ápolni a hagyományokat, illetve megőrizni a népi kultúrát. Ez a gondolat már egy Nemzeti Alaptanterv koncepciójában is kifejezésre jutott, amely javasolja, sőt, előírja, hogy az oktatás különféle szintjein meg kell valósítani a hagyományismeret tanítását. Sokszor találkozhatunk olyan véleményekkel is, hogy ezt az örökséget már nem, vagy legfeljebb csak módosított formában lehet „integrálni” a jelenkor műveltségébe, hiszen olyannyira megváltoztak a kulturális élet társadalmi keretei, hogy a modern ember a hagyományokkal, mint egyfajta statikus, muzeális jelenségcsoporttal, nem tud mit kezdeni, és az ezekhez való értelmetlen ragaszkodás csak féke a „fejlődésnek”. Olykor a sajtó és az elektronikus média megnyilatkozásaiból, egyes közszereplők állásfoglalásaiból a hagyományos kultúrát tagadó, ennek értékeit kimondva-kimondatlanul megkérdőjelező álláspont is kiolvasható.

A korunkat jellemző változás legfőbb irányítói ezzel szemben pont az egyik legsajátabb emberi vonásunk, a közösségi életforma lerombolásában érdekeltek. Hogy ez a folyamat (elidegenedésnek is hívják) milyen méreteket öltött, úgy vélem, nem szükséges külön bizonyítani, a magyar társadalmi valóság számos jelensége magán viseli az ez irányú felbomlás jegyeit.

A közösségi életforma legplasztikusabb lenyomatát a hagyományos kultúrában, a folklórban látjuk, mondhatni, annak éltető eleme a közösség. A közösségi élet szabályai hozták létre azt az értékrendet és azokat a magatartásformákat, melyeknek egyik alapeleme a személyes felelősség a kulturális és természeti környezet állapota iránt is. Minden hagyományos közösség egy lokális kultúrát hozott létre, és ez nemcsak a helyi hagyományok sajátosságaiban jut kifejezésre, nemcsak a kulturális sokszínűséget biztosító képessége révén jelent értéket. Az adott táji környezethez tartozó kulturális sajátosságok ugyanis közvetlenül, megannyi szállal kötődnek a szülőföld mítoszához, így a hagyományos kultúrában kifejlődött személyiség önmeghatározásában különlegesen kiemelt szerep jut a regionális identitástudatnak.

A hagyományőrzés annak ellenére, hogy ma sokan az egyfajta progresszív fejlődőképességként értelmezett modernitással állítják szembe, nem egyenlő a passzív konzerválássall. A tradíció éltetését bonyolult folyamatként kell értelmeznünk, melyben egy életforma fenntartásához szükséges társadalmi mechanizmusok, vagy éppen az adott életformában kialakult érzésvilág kifejezőeszközeinek (itt elsősorban a népművészet körében számon tartott jelenségekre gondolok) átörökítése dominál. Ebben a folyamatban viszont – mivel a folklorisztika a hagyományőrzés fogalma alatt általában a szájhagyomány által történő átadást/átvételt érti – nincsenek pontos és változatlan, receptszerűen követhető előírások. Ez azt jelenti, hogy a kulturális javak (tehát az „anyag”) átörökítésénél a folyamat szereplői csakis a saját legjobb tudásukra, emlékezetükre hagyatkozhatnak. Ebből kifolyólag a hagyományőrzést általában a tudatos változtatás igénye nélkül végrehajtott átörökítés folyamataként jellemezhetjük.

Fontos tudatosítanunk, hogy a folklór nem él a technikai rögzítés eszközeivel, s így az adott kereteken belül az „önmegvalósítás” szinte elkerülhetetlen. Meggyőződésem, hogy pont a hagyományos kultúra az, amely élő, organikus és folytonosan változó; szemben a „magaskultúra” rögzítésre, kanonizálásra, szerzői jogvédelemre, stb. törekvő hajlamával. Hiába van tehát a modernitásnak másodpercenként új és új teljesítménye, amikor ezek túlnyomó többsége a kizárólagosság, a saját tartalmi és formai megváltoztathatatlanságának igényével jön létre. Ennek pedig súlyos társadalmi következményei vannak. A modern világ a maga fogyasztói kultúrájával, monetáris piacgazdaságával azt sulykolja az emberekbe, hogy mindenfajta érték mérhető, és anyagi (pénzbeli) viszonyrendszerek által kifejezhető. Ez a felfogás hozta létre azt az értékválságot, amelynek jelei ma oly széles körben tapasztalhatók, s amely természetéből adódóan megbénítja a kultúraalkotó kreativitást.