Itthon vagy otthon?
A Bukarestben élő magyarok, magyar-román viszonyainak, létkérdéseinek, élettörténeteinek, illetve az előítéletek forrásainak körbejárása és nyomon követése.
Teszi fel, a kérdést Balla Zoltán először önmagának, aztán szeretett interjúalanyainak a forgatásokon, Bukarestben.
Operatőrként kerültem a román fővárosba, lassan már három éve és azzal a kihívással vágtunk bele a feleségemmel, Emőkével, hogy megtapasztaljuk magánemberként és alkotóként egyaránt, hogy milyen lehet a román főváros, az országunk fővárosa, Dél-Románia, amivel nyolcadik osztályban foglalkoztunk alapszinten: van, Havasalföld, Börögán, és esetleg Dobrudzsa, de az annyira nem érdekes, mert azt elválasztja a Duna.
Egyáltalán mi lehet a Kárpátokon túl, és mit adhat számunkra egy olyan hely, mint Bukarest?
Költözésem előtt mindössze kétszer jártam erre, két napot munka ügyben, de a nagyvárosi autóforgalomból, hotelszobából, az Á-ból B-be: gyorsan, mert sietünk, munka van, tapasztalatból nem sokat érzékeltem magából a városból. Csak annyit, amiből levontam egy olyan következtetést magamnak, ami elegendő ahhoz, hogy végképp elrettentsen, majd megnyissa a fejemben azt a kaput, amely egyenesen a jól megszokott általános sztereotípiákhoz vezethet, egyenesen a lecsóba, ahol a végtelenségig lehet csámcsogni a látott dolgokon:
” - Ű heej, mi ez a hely, röhej! Nincs ott semmi! Hallod-e, há ott mindenki cigán! Hogy tucc ott élni annyi romány köszt eember?! Elütnek a járdán kocsival!! Lopnak!! Ha megtuggyák hogy magyar vagy, neked annyi!!, stb. stb.”
Általában ezzel a lecsóval maradunk és többé nem teszünk fel kérdéseket. Mert hogy minek, úgysem megyünk oda többet. De ez fordítva is igaz tud lenni, ha a román turista, munkás, fociszurkoló, magyarlakta vidékekre téved, majd mindezek után bekapcsolja a tévét, híradót néz és rémálmai lesznek, hogy most veszik el Erdélyt. Nehéz így relaxálni a pacalleves mellett.
Volt, és lett volna félelem bőven. Ilyen emlékezetes szlogenek is meg-meg szólaltak a fejemben, a belső hangok egy-egy ismerősömet idézték, majd a Kárpátokat elhagyva, kigördülve a Ploiesti vasútállomásról, a következő állomás a végállomás, Bukarest, Gara de Nord, leszállás. Egyedül jöttem, mert gyors döntés volt, a meló miatt. A feleségem csak hetekre rá csatlakozott, ez a kétlakiság.
Érkezésemkor, megpróbáltam maximálisan félretenni az aggodalmaimat, a prekoncepcióimat, arra fókuszálva, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban akklimatizálódjak az új helyzethez. Nem volt annyira nehéz, de könnyű sem. Nehezebbre számítottam. Jól alakult, nem panaszkodom. Kialakult az élet és jöttek a kellemes csalódások:
”- Hát ez nem épp úgy van, ahogy odaát van. Júújj téénleg! Hát itt is van élet és még kultúra is, meg barátok is, meg magyarok is - nem is kevés. Magyar templomok, iskolák, kultúrcentrumok, Obor piac és a legjobb miccs.”
Ha meg véletlenül kiderül rólad, hogy magyar vagy, akkor te vagy itt az Unicum, vagyis hungaricum. Szinte mindenkinek van egy magyar cimborája Hargita megyében - mondják a helyiek. De arra sincs garancia, hogy jó eséllyel belefuss egy trikolóros nemzeti öntudatosba, aki pillanatok alatt a telefonján, egyesíteni tudja Nagy-Romániát. Annyira nem jellemző ez az effekt.
Nem szeretném a dolgokat úgy lefesteni, hogy itt minden mennyire jó, egyáltalán nem. Mint minden nagyváros van benne minden, koszos, szemetes, rendezett, szép, szmogos, ragadós, pörgős. Egy biztos, ha van egy kis fantáziád, nyitottságod, és egy enyhe humorérzéked akkor sokat adhat ez a város. Te döntöd el, hogy mi az, ami számodra izgalmas. Nemcsak Bukarestben, hanem bárhol a világban.
Szóval, volt itt, amiből inspirálódni lehetett minden irányból. Hála Istennek!
Sok gondolkodás és néhány apró tapasztalat után, nagyon adta magát a helyzet itt Bukarestben, hogy elinduljon számomra egy olyan kísérleti dokumentumfilm gondolatának terve, készítése, amely úgy a magyar, mint a román sztereotípiák körbejárásával, az előítéletek lebontásával, és a megannyi kulturális különbség és hasonlóság feltárásával foglalkozzon. Létrejöjjön egy olyan vizuális anyag, amely építőköve lehet annak a hídnak, vagy nevezzük csak felületnek, amely megkönnyítené e két nemzet problémáinak a megértését, illetve hozzáadhat valamiféle plusszt, egymásra csodálkozást, közelítést egy kiegyensúlyozottabb együttéléshez, közös értékeik felfedezéséhez, és annak megóvásához.
Jókor, jó helyen és jó időben. A csillagok is úgy találkoztak, ahogyan...
Az Itthon vagy otthon dokumentumfilm nemcsak az én érdemem, nem csak rajtam múlik, hanem még sok más embernek a kedvességén, és a bizalmán, akik aktívan hisznek, és résztvesznek ebben a filmben. A forgatás elkezdődött.
Itt külön kiemelném és megköszönném a belém vetett bizalmat, a Magyar Művészeti Akadémiának, amelytől alkotói ösztöndíjban részesülhetek, ahhoz, hogy ez a film megszülethessen, létrejöhessen.