Kultura.hu alkotói interjú Szövényi-Lux Balázs rendező-forgatókönyvíróval

Már egészen pici gyerekként mágnesként vonzott a történetmesélés. Milyen meghatározó emléket őrzöl ezzel kapcsolatban?

Talán épp hatéves voltam, és a szüleim válla mögül lestem a Muzsika hangját a tévében. Azt, amikor a katonák jöttek, nem nézhettem, az éneklős részeket ellenben még le is fordították, mert angol volt a szöveg. És rengeteget olvastak is nekem kicsi koromtól, én meg elképzeltem a meséket, és kis rajzokká alakítottam őket.

11 évesen kétórás bábfilmet kezdtél forgatni, amit három évvel később be is fejeztél, tehát nemcsak gyermeki fellángolásról volt szó…

Akkor olvastam a Harry Pottert, és addigra könyvek alapján már rendszeresen alkottam a család számára bábelőadásokat. Aztán az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha nem előadás, hanem film születne. Bábokat készítettem, díszletet festettem. A húgom mozgatta a bábokat, én pedig kameráztam. 13 évesen kitanultam egy vágóprogram használatát. Addig analóg módon vágtam, és videón másoltam össze a felvételeket. Azt hittem, fél év, és kész leszek, még beelőzhetem a hivatalos filmet. Végül három évig tartott.

Azok közé tartozol, akik egy-egy film, zene, vers kapcsán meg tudják tapasztalni a „libabőrélmény” eufóriáját. Kik váltották ki belőled ezt az érzést?

Számomra az univerzális és a megélt, az egyedi lüktetés keresztmetszete váltja ki ezt az érzést. Filmesek közül elsősorban Wim Wenders, Krzysztof Kieślowski és Andrej Tarkovszkij, de egy-egy alkotással Woody Allen vagy Terrence Malick is egészen mélyen meg tud érinteni. Sőt Malicktól Az élet fája minden giccsével együtt egyfajta megváltásélmény volt számomra egy nagyon sötét időszakban. Zenében Puccini, Bach, Morricone vagy a nagy bluesmesterek, pl. Nina Simone a favoritjaim. Versben egyértelműen a magyarok, elsősorban Pilinszky (neki az esszéit is szeretem), prózában Hermann Hesse.

A rendezés mellett az írás is nagy szenvedélyed, hiszen forgatókönyvet, verseket és filmkritikákat is írsz. Hol találkozhatunk a szövegeiddel?

Gyerekként sokat írtam, és ez a szokás velem maradt; még úgy is, hogy a gimnázium idején szörnyen elhanyagoltam. Mindig keresem a szavakat. Olykor mintha egészen eltalálnék egy-egy érzést. Eddig főleg a bánatomat és a magas vérnyomásomat igyekeztem versekkel kezelni, ezeket egy blogra töltöttem fel. Először a Credo folyóiratban jelentek meg verseim. A filmkritikákat a Kortárs Online kérésére írtam, már jó régen – azóta, hogy hat éve diplomáztam, már nem. Az első novellám a 100 szóban Budapest című kötetben jelent meg.

Itthon és Skóciában is szereztél diplomát, tanulmányaid végeztével mégis egzisztenciális válság kerített a hatalmába. Miként találtad meg belőle a kiutat?

A diplomafilmem elképesztően rossz körülmények között készült. Túl naiv voltam, nem fogtam a kormányrudat elég határozottan. Úgy éreztem, hogy ha ez a filmezés, akkor inkább hagyjuk – csalódtam magamban és a társaimban is. Belső hívást éreztem arra, hogy hagyjam ott ezt a túlpörgött, hisztérikus filmes közeget, és menjek simán az emberek közé, távol az egótól, egy közösséget szolgálva. Alapvetően a hitem szunnyadó kis magvai szólaltak meg bennem, de ezt már csak utólag fogalmazom meg így.

Többször is jártál Franciaországban, egy nemzetközi ökumenikus szerzetesközösségben, és szervezőként is megfordultál ott. Hogyan találtál rájuk, és mit adott neked, hogy náluk lehettél?

Vallásosnak neveltek, de kamaszként sok negatív élmény ért, ezért egészen eltávolodtam a hitemtől, sőt ateistaszerű lettem. Egyik osztálytársam ismerte a közösséget, és bár mondtam neki, hogy én már nem hiszek – por vagyok és porrá leszek, ennyi –, ő valahogy rávett, hogy menjek vele. Sok évvel később, már felnőttfejjel tértem vissza oda. Azóta az a második otthonom, lelki értelemben mindenképp. Mindig mást ad: szerelmet, önismeretet, barátságokat, békét, hitet… Mindig egészebb ember, tisztább önmagam vagyok, amikor eljövök onnan. Ha évente egyszer a hitétől függetlenül mindenki képes lenne sokféle emberrel beszélni, együtt enni, takarítani, játszani, énekelni, esetleg imádkozni, egészen más világban élhetnénk.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a mozgókép számodra az érzelmi utazásról szól. A szerelem a legfőbb ihletforrásod, vagy van más érzelem is, amely erősen inspirál?

Hogy valami nagyon banálisat mondjak: a szerelem és a magány. Pontosabban a hiány. A szeretet hiánya, Isten hiánya, a társ és a megértés hiánya. A harmónia hiánya.

Mostanra több díjnyertes film is áll már mögötted. Mely filmes elismerésekre vagy a legbüszkébb?

A chicagói gyerekfilmfesztivál egyik legfontosabb díja mindenképp szürreális és elképesztően fontos elismerés volt. Pláne, mivel előttem a Mindenkivel Deák Kristóf nyert ott. De nagyon sokat jelentett a Malter Fesztivál legjobb kisjátékfilmnek járó díja is: éreztem, mennyire szerették a Katapultot. Kamaszként pedig az Országos Diákfilmszemle elismerése adott nagy lökést arra vonatkozóan, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.

Nemsokára a mallorcai filmfesztiválra utazol Az első kettő című alkotással, amit az elmúlt hónapok alapján a szakma és a közönség is nagyra értékel. Milyen érzések kavarognak most benned ezzel kapcsolatban?

A bemutató utáni időszak nehéz volt. Messze nem úgy éltem meg, mint sikeres nyitányt. A film csak lépésről lépésre jutott el az emberekhez. Egy szuper kis kávézóban felismertek, és elmondták nekem, hogy mennyire szerették Az első kettőt, és hogy szerintük az év egyik legjobb magyar filmje. Egy mikroköltségvetésű apróság alkotójaként, kezemben a levessel csak álltam ott, és nem tudtam, hova tegyem ezt. Mindig ilyen élmények hatására érzem úgy, hogy volt értelme a küzdelmeknek és az őszinte megnyílásnak. A mallorcai filmfesztivál az eddigi legfontosabb. Szuper mezőnyben leszünk: pl. a nagy kedvencem, Wim Wenders műve mellett versenyzünk. December 1-jétől pedig az HBO-n is debütál a film, ami csodás. Most kezdem megélni, hogy amit készítettem, annak van közönsége, és ad a nézőnek valamit, amitől jobb élni.

Az első kettő az első nagyjátékfilmed. Mit szeretsz benne a legjobban, és mi az, amit most másként csinálnál?

Az arcokat, a színészeket, Hannát és Barnabást szeretem benne a legjobban. Meg azt, hogy nekik is köszönhetően szíve van a filmnek, és ez a szív nagyon hasonlít az enyémhez. Ez maga a csoda: sok-sok kézen átmegy az anyag, én csak láthatatlan szellem vagyok. És mégis: ha ránézek, minden hibámmal együtt benne vagyok. A pici költségvetés miatt rengeteget dühöngök a film színes jelenetei miatt. De ezt már akkor tudtam, amikor forgattuk – ennyi időből és pénzből akkor sem lehetne sokkal jobb, ha újra nekimennék. Sokat tanultam ebből is.

Elmondásod szerint unortodox módon castingolsz. Ez mit takar?

Nálam a casting nem egy színész, hanem egy ember keresése. Emiatt első körben a személyre vagyok kíváncsi. A szereptől függően életről, szerelemről, célokról, magányról beszélgetek a jelentkezőkkel. Azt próbálom kideríteni, hogy érezzük-e az adott munkát, és hogy értjük-e egymást. Természetesen ez csak a fikciós munkáimra igaz: egy reklámhoz már muszáj a klasszikus self-tape, valamint a szituációs casting.

Többször is hangsúlyoztad már, hogy milyen fontos számodra a csapatmunka, és hogy máskor is szívesen dolgoznál a legutóbbi film stábjával. Kikből áll ez a csapat, és hogyan állt össze?

Most minden egyes embert fel kéne sorolnom, mert tényleg úgy működtünk, mint egy család. Előtte csak pár embert ismertem. Őket hívtam, ők meg hozták azokat, akikben bíznak, akiket szeretnek. Nagyon erős kapcsolati hálók jöttek létre. Hogy csak pár nevet említsek: Vass Gergely operatőrrel ez volt a negyedik közös munkánk, ő az alkotótársam és a barátom is. Nemes-Jeles Vera összefogta a projektet, és gyártásvezetőként végig kézben tartotta a folyamatot. Egyszerre volt az anyánk és a játszótársunk. A két cég, az Umbrella és a Cinesuper producercsapata biztosította számunkra az anyagi hátteret – elsősorban Felszeghy Ádám és Farkas Ádám, akik az első drafttól figyelemmel követték a film készülését.

Videóklipek és reklámok is fűződnek a nevedhez. Ezek közül melyeket emelnéd ki? Jelenleg is vannak hasonló projektjeid?

Igen. Hol ez, hol az – ami éppen megtalál. A videóklipek nagy része félig szívességalapú, és tisztában vagyok vele, hogy elsősorban az a dolgom, hogy eltaláljam a dalok stílusát. A reklámok közül a Scitec és egy testépítő, William Bonac kampányát szerettem a legjobban. Nagyon érdekes volt az embert, egy sorsot a kulisszák mögött megtalálni. Most fejezek be egy klipet az Anchorheart nevű együttesnek, amely Pizza Box címen lesz látható novemberben.

Nemcsak alkotó, hanem tanár is vagy.

Tanítottam a Lakos Nóra által alapított Filmjátszóban. Ez csodálatos lehetőség olyan gyerekek, kamaszok számára, akik kreatívak, és érdekli őket a film. Két évig csináltam, most személyes okból szüneteltetem a tevékenységemet. Biztosan szeretnék még tanítani, de inkább főiskolai, egyetemi szinten.

Publikus, hogy jelenleg min dolgozol? Olvastam, hogy Grecsó Krisztián Vera című regényével és a nagyszüleid történetével is voltak terveid.

Az MMA ösztöndíjasaként a dédszüleim és a nagyszüleim életét kutatom: a fiatalságukat és a második világháború hatását Erdélyre. Jelenleg is dolgozunk a Vera adaptációján: a forgatókönyvet fejlesztjük. Remélem, hamarosan gyártásba kerülhet a film. Mindkettőt szeretem, mert mélyen rólunk szólnak: a magány és a szerelem történetei.

Milyen egyéb terveket szövögetsz?

Van egy háromszor megírt és fiókba dobott regényem, amit 12 éve kezdtem el. Ha kicsit összeszedem magam, és lesz időm, negyedszerre talán helyrepofozom. Aztán lehet, hogy megint a fiókba megy pár évre, mert soha nem vagyok elégedett azzal, ahogyan a szavakkal bánok.

Forrás: https://kultura.hu/penteki-kulturrandi-szovenyi-lux-balazs-rendezo-forgatokonyviroval/

Szöveg: Steszkó Zsanett

Fotók: Hartyányi Norbert