Kuriózum, Hungarikum, vagy csak simán Unicum?!

Bukarestben magyarként élni, járni-kelni, körül-belül majdnem ugyanaz az érzés (fiiling) mintha Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, vagy Csíkszereda külvárosi lakónegyedi sugárútjain sétálnánk, annyi különbséggel, hogy kisebb a dugó, kevesebb a kosz, és mások a rendszámtáblák.
A városkép, és a nyüzsgés majdnem ugyanaz: zaj, rohanó emberek, autók, szmog, szemét, de ne csak a rosszat említsem, hiszen vannak jó dolgok is: múzeumok, galériák, mozik is, színházak, templomok, sportesemények, intelligens emberek.. igaz ezek még csak most lábadoznak ki a pandémia okozta bénulásból.
Bukarestben magyarként bárhol meg lehet szólalni hangosan, magyarul, és 99 százalék az esélye annak, hogy senki, de senki nem ismeri fel azt, hogy milyen nyelven szólaltál meg, mert miért is kéne?! Viszont, aki hallott az általában megszólít, tippelni, és kérdezni fog: - Honnan vagy? Moldáv? Ukrán? Szerb, vagy Bolgár?
Egyszer a nevem alapján bolgárnak nézett a belgyógyászati főorvos a bukaresti egyetemi kórházban. Mondtam: – Nu. Sunt ungur (-Nem. Magyar vagyok) -, és felcsillant a szeme, hogy Ungaria (Magyarország) mennyire gyönyörű ország, és elkérte a buletinemet (román személyi igazolvány).
Azt hiszem, hogy sok esetben magyarnak itt lenni annyi, mintha azt mondanák, hogy: német, osztrák, lengyel, vagy csak valaki aki nyugatról jött Romániát látni. A déli román embernek a magyar szó hallatára nem az esik le elsőként, hogy na akkor ez János, az erdélyi magyar kisebbségi, hanem az, hogy ő magyarországi aki hozzánk jött kirándulni. Megdicsérik a nyelv dallamosságát, a civilizáltságot, ismerik Győrt, Budapestet, Debrecent, és Hajdúszoboszlót...a szépen motyogó román beszédet, majd a legnagyobb rácsodálkozást az okozza amikor a magyar előveszi a román buletinjét, és odaadja, az akkor mindent összekavar a fejekben, de még akkor is kedvelnek, tisztelnek.
Például a fogorvosom is egyszer nagyon kedvesen, és óvatosan megkérdezte, hogy mit jelent az hogy ”Jónopotkivonok”, mert hallotta a tévében a román államfőtől, és azt hitte, hogy valami nagyon csúnyát mondott. Lefordítottam neki, miközben a számban szerelt, és nagyot kacagott.
Általában minden bukaresti románnak van egy székely ismerőse minimum Hargita megyéből, akivel valamikor egy jót mulattak, vagy egy erdélyi lagziban, vagy egy kocsma teraszán, és közben valamiben egymásra csodálkoztak, mint például, olyanra, amit egy taxis mesélt nekem Bukarestben, hogy képzeljem el, hogy ő orgonát látott a templomban! Én meg akkor jöttem rá, hogy tényleg, ez furcsa dolog lehet egy ortodox vallású embernek, hiszen az ő templomaikban nincs orgona. Ilyen apróságokon, hétköznapi megszokásokon múlik sokszor az, hogy felismerjük, rá tudjunk csodálkozni a másik ember kultúrájára, világára.
Ez a néhány szösszenet röviden arra világít rá, hogy annak ellenére, hogy egy országon belül él számos kisebbség, legalább 14-16 féle, meg kell tanulnunk egymás felé nyitottnak lenni és ezeken humorosan egymásnak, egymásról sztorizni..

Köszönöm a Magyar Művészeti Akadémia Alkotói öszötndíjprogramjának a támogatását, a dokumentumfilmem megvalósításásban!