Megjelent a Jovián György című művészeti album a Faur Zsófi Kiadó gondozásában

[A kötet bevezetőjéből]
Érthető szomorúság

Jovián György művészetének sajátosságai

A 20. század eleje óta igen sokan hangsúlyozták, hogy a nagy gondolkodóknak, akárcsak a nagy művészeknek általában egyetlen lényegi gondolatuk van, amelyet egész életükben igyekeznek körüljárni. Ha mégoly zseniálisan diverz és eredeti formákban is, de mégiscsak ugyanazt adják vissza, ugyanazt mutatják meg újra és újra. Jovián Györgyről egyik recens elemzője (Gulyás 2015) úgy fogalmazott, hogy ez a gondolat nem más, mint a kiszolgáltatottság esztétikája, annak is leíró formája. Jovián célja tehát az, hogy egyrészt megmutassa, hogy életünk mennyire kiszolgáltatott a társadalom nem tökéletes működésének, a technikai fejlődés hátulütőinek, és az ezek miatt is egyre markánsabb természeti erőknek. Mindezt egy erős hatások keltésére alkalmas, a figyelmet szépségével, rútságával vagy groteszkségével magára irányító köntösbe öltözteti. Ez így együtt nem más, mint a kiszolgáltatottságnak az alapvető esztétikai értékek szerint láttatott formája. Röviden: a kiszolgáltatottság esztétikája. Másrészt pedig ez a művészet leír, regisztrál, bemutat, de nem kritizál, tehát nem boncolgat, nem akar mindenáron változásra sarkallni. Kiszolgáltatott életek, tárgyak és tájak mindenhol vannak, de nem biztos, hogy ennek a kiszolgáltatottságnak a felszámolására is vannak hatékony eszközeink.

[...]

Ugyanez az elemzés azt is kiemeli, hogy a festő és grafikus Jovián tanult mesterember. Vagyis szakmájának technikai fogásait tudó, és történetének ismeretével jól felvértezett alkotó, akinek a műveit csak úgy lehet megérteni, ha az európai festészet bizonyos alkotói korszakaival az átlagnál jobb ismeretségben vagyunk.

Nos, úgy gondolom, hogy a fent összefoglalt értelmezést, éppen értelmezés-volta miatt nem érdemes háborgatni (legfeljebb egy átfogóbb értelmezést adni, amit itt nem akarok). Jovián képei azonban nagyon is jól érthetőek anélkül, hogy európai festészet nagy korszakairól az átlagnál többet tudnánk, és szemünk a középszernél jóval kiműveltebb lenne. Ennek nem az az oka, hogy Jovián ne lenne az átlagnál technikailag képzettebb, és műveinek motívumikincse ne lenne rendkívül gazdag. Legújabb monokróm sorozata az elmúlás gondolatát az öt érzék allegóriájában láttató festményeivel egyszerre mágikus és fotografikus- vagy hiperrealista, egyszerre szimbolikus és expresszív, egyszerre virtuóz manierista és felettébb klasszikus. A Bontás-sorozat színvilágát igen kompakt módon komponálta meg, annak össz-kulturális utaláshálója szintén nagyon sűrű, és azt mutatja, hogy az irodalomtól, zenétől, a mindennapi rítusoktól, de a jogtól és a politikától elszigetelt festészet sem létezik. Az állóportré-sorozat egészen biztosan nincs Manet nélkül, de a több portréja olyan, mintha kortárs Bronzino-parafrázist nyújtana. De ezek egy bizonyos tekintetben egyáltalán nem számítanak. Jovián képei jól mutatják azt, hogy dolgokat akkor is értünk, ha nem vagyunk olyan pozícióban, hogy a technikai és kulturális utaláshálót a maga egészében lássuk át.

Az elmúlt ötszáz évben egy olyan folyamat tanúi voltunk, amely a vizualitás túlreprezentáltságát hozta magával. Elég megnéznünk azt, hogy a művészet története a 16. században főleg szavakkal írta le a látványt, míg a 20. század elején már elképzelhetetlen sokszorosított, vetített kép nélkül. Ez nem csak azt jelentette, hogy a képek elvesztették szakrális jellegüket és sokszorosított áruvá váltak. Hanem azt is, hogy miközben száz éve még egyes szerzők a fogalmak uralmát fájlalták a képek felett, ma a konceptusokra is legtöbbször képek világítanak bennünket. A vizualitás annyira uralja a mindennapjainkat, hogy első körben Jovián festményeit sem bonyolult fogalmi okoskodással, másodlagos jelentéstulajdonítással fejtjük meg, hanem azok a mindennapi vizuális kultúra részleteit önkéntelenül is felidézve azonnal mondanak nekünk valamit. Ez főleg a romokat, bontott anyagot, használhatatlan tárgyakat ábrázoló képekre igaz. A disztópikus filmek, videójátékok és tévéhíradók, reportázsok ismeretében azonnal a Mad Maxben, a Szárnyas fejvadászban, vagy éppen egy kolontári udvarban találjuk magunkat. Teljesen mindegy, hogy az előbbiek nem, az utóbbi viszont fedi a alkotói szándékot. Ezen erős benyomásainkhoz nincs szükségünk arra sem, hogy a festmények címéhez, leírásához folyamodjunk segítségért. De az erős vizuális benyomások nem jöhetnének létre akkor sem, ha az alkotó ne akart volna – mintegy kerülőúton – megmaradni a festészet szakrális szerepénél. Jovián festményei éppen technikai virtuozitásuk és motívumkincsük gazdagsága miatt arra késztetnek, hogy a nézők megálljanak előttük, és hogy azután ott is maradjanak, majd elgondolkodjanak azon, amit látnak. A további asszociációk és ezek elmélyítése már tényleg a befogadó dolga, de ehhez először az kell, hogy a néző ne lépjen tovább, hanem késztetést érezzen aziránt, hogy a képet ne hagyja ott. A képnek le kell nyűgöznie a szemlélőt és ezáltal kell tudnia bizonyos tartalmakat nyilvánvalóvá tenni.

És itt mégis vitatkoznék a fenti értelmezés egy részletével. ....