Megjelent A művészettörténet mint az elméletalkotás motorja című tanulmány

A művészettörténet mint az elméletalkotás motorja.

Semper, Riegl, Lukács

Összefoglalás: A művészettörténeti vizsgálódások a 19. század második felében egyértelmű elméleti aspirációkkal rendelkeztek. Ez nem csak arra vonatkozik, hogy a művészettörténész mindig gondolt valamit az általa alkalmazott vizsgálódás módszeréről. Aspirációik ennél sokkal messzebb mentek: a művészettörténeti vizsgálódásokból leszűrt elméleti konklúziók egy nagyobb keretet kívántak kijelölni, amelyben az emberi gondolkodás, kultúra és társadalom működéséről tudunk sarkalatos állításokat tenni. A művészettörténészt az foglalkoztatta, hogy a művészeti alkotások létrehozását és az azokat létrehozó művészt vizsgálva hogyan ragadhatjuk meg az ember mint alkotó és mint közösségi lény sajátosságait. Ebben a értelemben nevezhetjük a művészettörténetet általában a humántudományos elméletalkotás motorjának.

Ennek szemléltetésére azt fogom bemutatni, hogy a Gottfried Semper művészetelméleti koncepciójával dialógust folytató Alois Riegl elméletalkotó munkája hogyan jelent meg – több feltételezhető közvetítőn keresztül – a korai Lukács György szellemtörténeti koncepciójában. A korai Lukács esztétikája erős etikai felhangot ütött meg, és kapcsolódott ahhoz a riegl-i gondolathoz, hogy a művészetnek nem egyszerűen azt kell leírnia, amit az egyes korszakokban sajátszerűen ott talál, hanem azt is meg kell mondania, hogy ez a sajátszerűséget milyen körülmények között, milyen értékek melletti elkötelezettség hatására állt elő. Ez lehet a kulcsa annak, hogy művészetet egyszerre tekintsük önálló formációnak és egy értékektől áthatott kultúraegész integráns részének. Ez a koncepció viszont nem csak Lukács vagy Mannheim Károly életműve szempontjából fontos. Azt is mutatja, hogy melyek voltak azok az elméletalkotói érzékenységek, amelyek az első világháború előtt jutottak érvenyre, de amelyek jóval ezen a koron túl is éreztették hatásukat.

Art History as the Driving Force of Theorizing.

Semper, Riegl and Lukács on the Twofold Theoretical Aspirations of Art Historiography

Abstract: In the second half of the 19^th century art historical investigations had considerable ambition of theorizing. Some major figures of art history have built an interest not solely in thinking about scholarly procedures or about the methods deployed. The portfolio of their endevours was much comprehensive: they invested a great deal of effort to extract from art historical states of affairs the appropriate conceptual apparatus in order to talk about human thought, society, and culture in general. As a result, art historians concerned themselves more and more with the ethical-anthropological motivations of building societies by dint of reconstructing various circumstances that contributed to making works of fine art and to erecting buildings. In this sense, art history could be considered as the driving force of theorizing in the human sciences.

To demonstrate this, I will embark upon a comparative survey of Alois Riegl’s take on Gottfied Sempers lore on style, of a then-contemporary Hungarian debate on the concept of “exploring art” (or “art in research”), respectively, of some ideas pertaining to the young Georg Lukács’s aesthetical theory. The young Lukács was seemingly very sympathetic to the Rieglian idea that art scholarship in general should not be essentially interested in collating artworks specific to an age, but in investigating the values and preferences their progenitors were acting on. This could be the key to an interpretive conception of art that bears witness to a cultural process as a whole, incorporating various fields of human creation, ranging from state administration, and law to the abstract realms of philosophy, and religion. This all had a decisive bearing not just on the young Lukács and Karl Mannheim (as many would surely agree), but on some basic affinities still defyning the historiographical landscape in the wake of the Great War.