Ramajana

Édesapám, Karsai János sokszor emlegette gyermekkoromban, mennyit jelentettek számára azok az előadások, amelyekben frissen hivatásossá lett pantomimművészként játszhatott Kazimir Károly rendezéseiben. Most, hogy kutatom pályáját, látom csak, hogy bizony nem kevés ilyen produkció volt: a Bartókiánában (Thália Színház, 1971.11.12.) többek között a Mandarin szerepét játszotta, a Csusingurában (Körszínház, 1972.07.07.) a Bábfigurát, A chioggiai csetepatéban (Ódry Színpad, 1973.01.) mozgásbetétek tervezőjeként és vendégszereplőként vett részt, A csendes amerikaiban (Thália Színház, 1973.01.11.) az idős francia hölgy lidérce volt, a Karagőzben (Körszínház, Thalia Színház, 1973.07.05.) Pakála és Sirin vőlegénye, s szerepet kapott az Ezeregyéjszakában is (Körszínház, 1974.07.05.). Ezek számomra mind új címek, emlékeimben egyedül a legelső, s talán számára legfontosabb Kazimir rendezte előadás élt csak: a Ramajana (Körszínház, 1971.07.09.), amelyben Nagy Attila és Rátonyi Róbert mellett ő alakította a sokarcú király, Rávana harmadik, nonverbális alakját.

Első interjúnkban, amikor erről az előadásról beszéltünk, magától értetődő természetességgel kérdezte tőlem, „de hát azt láttad, nem?”. Nos, nem, hiszen gondolat sem voltam még akkor. De ahogy mesélt az előadásokról, Kazimir Károly útmutatásairól, a nagy színészekkel való közös munkáról, éreztem, hogy e megtisztelő pályakezdő élmények és hatások kihagyhatatlanok a később pantomimművészként európai hírűvé lett Karsai János szakmai életútjából. És egyre jobban sajnáltam, hogy nem láthattam őt ezekben a produkciókban.

Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy talán készülhetett felvétel valamelyikről. Keresni kezdtem, és magam sem hittem a szememnek, de találtam! A Karagőzről, amelyben két kisebb és több még kisebb szerepet játszott. És a híres Ramajanáról! Arról az előadásról, amelyben voltaképpen főszerepe volt, s amely olyannyira jelentős számára, hogy egyik kritikájára, csaknem ötven év elteltével, ma is szó szerint emlékszik: „A tízfejű Rávana – aki a tömörítésben Nagy Attilától, Rátonyi Róberttől, és a kiváló némajátékos Karsai Jánostól három fejet kapott –, megtámadja a magára maradt Szitát, de a kunyhót kerítő varázserejű kör (földre tekeredett kötéldarab) védi a leányt: a ragadozó isten csak a határig tud hatolni, fekete kesztyűs tenyerével hiába tapogatja a levegőt, láthatatlan falba ütközik, ezt Karsai tehetsége és technikai tudása teszi a néző számára láthatóvá.” (Molnár G. Péter, Népszabadság, 1971.07.14.)

Bizakodom, hogy más gyűjteményekből előkerülhet még felvétel valamely fent említett előadásról. De nem vagyok elégedetlen; nem várt öröm, hogy a Karagőzt és a Karsai János szakmai előmenetelében mérföldkőnek számító Ramajanát láthattam, s megőrizhetem kutatásom dokumentációjában. A filmeket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Audiovizuális Archívuma őrzi.