Régi mesék Szabolcsból

A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas programjának keretében Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szövegfolklór anyagokat dolgozok fel. Néprajzi hitelességgel gyűjtött, kiadványokban még nem közölt meseszövegeket olvasok, s egyrészt tanulmányozom az élőszóban átadott mesék szövésének módját, a történet szerkezetét, nyelvezetét, stílusjegyeit, másrészt módszertani anyagokat készítek az élőszavas mesemondás képzésemhez pedagógusok számára.

Jelenleg Jóni Ferenc ramocsaházai mesemondó meséit lapozgatom, akinek neves mesekutatónk, Erdész Sándor gyűjtötte fel az anyagait. (A mesék a nyíregyházi Jósa András Múzeum folklór archívumában fellelhetők.) „1959-ben, mikor Erdész Sándor felkereste a mesemondó családját és elsőként Jóni Anna nevű húga meséit feljegyezte, Ramocsaháza északnyugati szélén, a községtől különállva 15-20 cigányputri állt. A Jóni családban nagyapjuk is, apjuk is környezetük híres mesemondói voltak. Ők magukat magyarcigányoknak vallották, akik magyarul beszélnek s nem volt tudomásuk arról, hogy valamelyik ősük cigány nyelvű lett volna…”[1] Az írógéppel gépelt sárguló lapokon megelevenednek a különféle varázslatos mesei szereplők és helyszínek. A folklóranyagok olvasásának egyik nagy öröme a népi találékonyság fordulatainak, a mesék különféle változataiban megőrzött sajátosságainak, különlegességinek felfedezése.

A mi generációnk úgy nőtt fel, hogy a meséket főleg könyvekből olvastuk, hallottuk, s e meseanyagban nagyon nagy súllyal szerepeltek Benedek Elek meséi, s más olyan magyar népesék, melyeket az írott szó szabályszerűségeihez s a gyerekközönség igényeihez igazítottak. Fülünknek ma idegen a szó szerint lejegyzett mesék régies szövege. Egy mai revival mesemondó számára azonban hatalmas kincsesláda egy ilyen anyag. Kapaszkodókat ad ahhoz, hogyan meséljük a hagyományos meseanyagot szóban, kötött improvizációval, s hogyan élesszük újra a meséket a könyvek lapjairól az élőszóban történő átadással.

Sándor Ildikó A mesemondás három aranyalmája című előadásában elmondja: „A jó mesélő sok mesét tud, gazdag repertoárja láthatatlanul is hátteret ad az épp elhangzó történethez. A legszebb tündérmeséket írásban rögzítették, hang- és filmfelvételek nem készültek róluk. A mesemondó nem alapozhat kizárólag a saját terepen szerzett élményeire, tapasztalatára, hiszen az eredeti környezetben már nem él tiszta formájában az elmúlt két évszázadban lejegyzett mesék túlnyomó része. Ugyanakkor szegényítené a repertoárt, ha szigorúan csak a meglévő és hozzáférhető hangzó- és filmfelvételekre támaszkodnánk. Magának a mesemondónak kell megtalálnia azt a kényes egyensúlyt, ami a napjainkban is felgyűjthető mesék és a régebben dokumentált meseszövegek együttélését szolgálja.”[2] Számomra tehát e munka egyik kulcsfontosságú eleme, hogy amit a mesékről tanulok, felhasználom a mesemondás gyakorlatában, illetve annak tanításában. Az elolvasott mesék bizony bővítik a repertoárt, nem csupán nyelvi szempontból, hanem a mesék világáról alkotott kép gazdagításával.

Például: a megforgatott gyűrű, amiből három galamb repül ki; a sárkányjáró kard; Feketesaskirály, aki ha ”észreveszen, a szemével is lelő tégedet”; Világszép Asszonya, Taknyosólombarát;, a változtató vessző; a király pincéjében a hatvanhatodik vakablakba falaztatott rozsdás kard; a z elsüllyesztett ország földalatti gyémántpalotájához vezető békalyuk; a csudafából állított máglya a tündérek elzavarására stb., mind-mind árnyalja, gazdagítja a mesei elemekről alkotott képünket, s egy-egy mese különböző változatainak megismerése pedig segít megérteni a mese vázát, s megkülönböztetni a lényegi szerkezetet a variálható elemektől.

E rendkívül izgalmas munkáról fogok még írni a jövőben is. Írásomat egy - a Jóni Ferenc Húzom Péter című meséjéből származó - számomra igen kedves mesei fordulattal zárom: „Ej, hozzáfog a fiú hegedűlni. Hegedűl. Az egész arató nép mind hozzáfogott táncolni. Vadak, tehenek, disztók, minden táncoltak, ugráltak a hegedűszóra. A nap megállott, mán a nap is imádkozik neki.”

Az eredeti írás a Maja mesél blogon olvasható.