Részlet Bánffyné Váradi Aranka naplójából, 1945

Napló, 1945

Így érkezett el január 16-odika. Egész éjjeli pokoli dübörgés után reggel – ekkor már az óvóhelyen aludtunk Katóval és Katinka sógornőmmel –, mikor kijöttünk a konyhába reggelizni, Tonka és Mariska mondták, hogy a szemben levő Károlyi-palota rom-udvarán már oroszok mozognak, és délután 3-kor, amikor Miklkós a házmesterlakásban olvasott (ő sohasem jött az óvóhelyre), mi pedig az óvóhelyen kucorogtunk, egyszerre kinyílik az ajtó, és bejönnek az orosz katonák a bunkerbe. Mindegyik csak oroszul karattyol, durva, kiabáló torokhangon. Először kenyerekeet osztogattak (a magyar katonák kenyeréből), azután azonnal elkövetelték mindenkitől az óráját. (Davaj csasz!) [Ez] szállóige lett aztán. Azután az összes férfiakat el akarták vinni. Tonka és Mariska tót anyanyelvükön – melyet az oroszok persze megértettek – iparkodtak mindenkit kimenteni, és ez részben sikerült is, de persze azért elhurcoltak, akit akartak – és kezdődött az összebombázott, eltiport, semmivé roncsolt Budapest rettentő lidércnyomáshoz hasonló élete, melyet nem tudom, le tudok-e valaha is írni úgy, hogy csak megközelítő képet adjak arról, ami volt.

Éjszakánként folytonos rablások és betörések, asszonyok megbecstelenítése, nappal vagy a vaksötét pincékben kuksolni, vagy a kapualjat söpörni.

Néhány nap múlva, egy havas, napos január végi délelőttön Miklóssal először kimerészkedtünk az utcára: lóhullák, emberhullák, romok, kiégett házak, az utcai tereken frissen ásott sírokba dobálták be a sok halottat – a döglött lovak körül kiéhezett embertömegek iparkodtak egy-egy darab lóhúst levágni maguknak a döglött állatról, hogy legyen mit főzni. – És a rom-utcákon halálsápadt, elhanyagolt külsejű, kétségbeesett szemű emberek imbolyogtak, mint valami hazajáró lelkek – a férfiak mind szakállasan, a nők bekötött fejjel, elrondított arccal, hogy az oroszok nehogy csinosnak találják őket –, és néztek egymásra könnybe borult szemmel szép fővárosunk szörnyű romhalmaza felett. Éjjelente az összetört kapukat hiába támasztottuk be, részeg orosz katonák bajonettel feszítették azokat be, és folyt a rablás és gyalázat.

Bemenekültünk, Miklós, Kató és én első férjem, Fekete dr. poliklinikájára, amelyet Fekete emberfeletti erőlködéssel helyezett üzembe, bedeszkázva a kitört ablalokat stb. Jéghideg szobában a legprimitívebb körülmények között laktunk ott pár napig, de ez már fel sem tűnt, miután a házmesterlakásban a Reviczky utcában, az oroszok bejövetele óta, amióta az óvóhelyen a legfertelmesebb dolgoknak voltunk kitéve, néha az összes lakókkal egy szobában aludtunk, tehát 17-18-an a házmesterlakásban. Mégis a poliklinika rémesnek tűnt fel: a sok zsidó, akiket a gettókból haldokolva hoztak ki, ott haltak meg jobbra-balra az embertől, mint a legyek, mert úgy ki voltak éhezve, hogy már nem lehetett őket táplálni. Halál és gennyszag – rémes koszt és jeges hideg –, igazán rettenetes volt, és így 4-5 nap múlva Tonka és Mariska értünk jöttek, és visszamentünk a Reviczky utcai házmesterlakásba. De itt is csak nehány napig lehetett létezni: az oroszok rettentően raboltak, és minden éjjel szörnyű rettegésben éltünk Kató miatt.

Így január 30-[án] vagy 31-dikén Kató és én ismét bementünk a poliklinikára lakni, Fekete tanárral egy szobában lakunk, én egy ágyban alszom Katóval, és este 9-kor már ágyban vagyunk. Miklós naponta bejár hozzánk, kiéhezve, mint mindenki, Tonka és Mariska is naponkint jönnek, és amit lehet, ennivalót hoznak. Most már a magyar kommunista „nyomozók” is fosztogatnak a Reviczky utcában.

Ili nővéremet karácsony előtt láttam utoljára: ő Budáról, miután lakását összebombázták, egy ismerős házaspárral Pestre menekült, és a Városháza pincéjében vészelte át az ostromot. Mikor az oroszok bejöttek, akkor az ismerős házaspárral persze el kellett a Városházáról menekülni, mert azt megszállták, így a belvárosban valami villamoskalauznál húzták meg magukat a Cukor utca egy félemeleti lakásában. – Ili először a Reviczky utcában keresett fel ostrom után, azután egy délután bejött hozzánk a Poliklinikára. Könnybe borult szemmel öleltük meg egymást: ő nagyon szeretett volna bekerülni a poliklinikára „akármilyen állásban” – kérte Tonkát, de Fekete nem tudott neki semmi állást adni, pedig igen boldogtalannak látszott. Egyik délelőtt bejött ismét hozzám, amikor Miklós is ott volt, és mialatt enni adtam neki valami eltett főzeléket, melyet éhesen megevett (nagyon le volt fogyva), Miklósnak azt mondta:

– Csak meghalni... meghalni.

Egy hét múlva egy pár sort küldött be nekem, hogy az arca megdagadt, és jöjjön ki hozzá valami orvos – de bizony a felfordult és feldúlt állapot közepette senki sem ment ki. Erre febr. 14-én, hamvazószerdán reggel kopogtatás az ajtómon: Ili állott ott négyszögletesre dagadt arccal, teljesen kifordulva saját mivoltából: szürkészöld arcszínnel, lázban. Azonnal megvizsgálták: állapota igen komoly, mondta Fekete. Súlyos vérmérgezése volt egy állán támadt abcessustól, melyet ki akart nyomni.

A felettünk levő emeleten egy kétágyas betegszobában fektették le – négy nap múlva, febr. 19-én ½ 12-kor meghalt.