"Tessék nekünk elmesélni!" - Életképek egy Tisza menti beregi faluból

A program megálmodásakor egyrészt az a vágy vezetett, hogy lehetőséget teremtsek a fiatalabb és idősebb generációk találkozására, és a történetmesélés (storytelling) módszerén keresztül élményszerűen, a diákokat megérintő módon megnyílhasson egy letűnt világ: a régi emberek tudása, bölcsessége, életmódja, szokásai, nehézségei és tartása, hihetetlen ereje és állóképessége.

Talán már 7-8 éve is van annak, hogy Luzsi Margó, hatalmas tudású egri könyvtáros, mesemondó a Hagyományok Házában tartott előadásán beszélt a könyvtárban szervezett, mesemondással egybekötött családi alkalmairól, s arról, hogy generációs gettókban élünk, (akkor ez a kifejezés nagyon szíven ütött). A társadalom különféle korú tagjai más és más intézményekben töltik a mindennapjaikat. Eleve kevesebb a családi körben töltött idő,  ráadásul abban a kis időben egyre kevesebbet beszélgetünk egymással, s mind jobban átveszi a „szót” a képernyő, a mozgóképen-készen kapott információ.

Nagyon furcsa és szomorú dolog, hogy ma már kreatív álmodást, külön munkát, szervezést igényel egy ilyen esemény megvalósítása, ahol egyébként olyan dologra törekszünk, amely a hagyományos társadalomban nap mint nap megvalósult, az élet természetes része volt. Ez pedig nem más, mint hogy a különféle korú felnőttek leültek egymással beszélgetni, s mellesleg sok ilyen alkalmon ott voltak a gyerekek is. Óraszámra hallgatták a felnőttek különféle történeteit, amelyek közt volt pletyka a szomszédról, vagy a szomszéd falu lakóiról, hiedelemtörténet, monda, mese, anekdota stb.stb. A történethallgatáson keresztül indirekt módon rengeteg dolgot megtanultak a világról, az emberi együttélés szabályairól, az ünnepekről, a természettel vagy éppen a spirituális világgal való kapcsolatról.

Manapság annyiféleképpen próbáljuk megújítani a kommunikációt, a pedagógiát, s a hosszas keresgélés sok esetben a régiek életmódjához és bölcsességhez vezet vissza bennünket. Austin Hackney egyik írásában foglalkozik azzal, hogy mi mindent adtak a történetmesélés alkalmai a hagyományos közösség tagjainak. Kiindulópontja az, hogy a történetmesélés az emberi kultúra fundamentuma, a holisztikus tudásátadás eszköze, egyben egyfajta kulturális habarcs is, amely a közösség folytonos újrateremtésének és megerősítésében is alapvetően szerepet játszik. A hagyományos közösségekben a történetek közösek, nem csak azért, mert mindenki ismeri őket, hanem mert a történethallgatók aktív közreműködése, hozzászólásai és ellenőrző jelenléte mellett teremtődnek újra minden egyes elmesélés alkalmával. A történet egyéni elmesélésekben újrateremtett közös (közösségi), s a közösséget is erősítő produktum. A folytonos újrateremtésben mindig a releváns, a közösség számára fontos dolgok maradnak meg.

Amikor Lengyel Béla bácsi mesélni kezd arról, milyen volt az élet egy Tisza menti beregi faluban, Tiszakerecsenyben, a gyerekek lenyűgözve hallgatják. Egy mai gyerek számára időutazást jelent elképzelni, milyen volt télen úgy kezdeni a napot, hogy kisorakoztak a kertbe és megmosdottak a hideg hóban, vagy saját készítésű fabotokkal több mint két méter magasra tett lécet átugrottak. Szó esett a téli játékokról, a hatalmas szánról, amin 15 gyerek is elfért, a Tiszáról, ami telenként úgy befagyott, hogy szekérrel közlekedtek rajta, és persze a kántálásról, amelyre Szentestén indultak a fiatalok, s arról, ahogyan az énekek meghallgatása után behívták, s bejglivel, borral kínálták őket a háziak.

A foglalkozás nem múlhat el játék nélkül. Szatmári tájszavak jelentését tippeltük meg, s fényképről találgattuk, ez vagy az a – régi emberek mindennapjai során használt – tárgy, vajon mi lehet.

A hatgyermekes családban felnőtt Lengyel Béla bácsi, anyai nagybátyám, vérbeli pedagógus, türelemmel mesél, tanítgatja a gyerekeket, saját példáján keresztül buzdítja őket arra is, hogy mozogjanak sokat, és fizikailag erősek és rugalmasak legyenek. Megmutatja, hogy egy előre gyártott játékok nélküli világban micsoda leleménnyel készítettek eszközöket, amelyekkel aztán évekig játszottak. Szavai arra buzdítják a hallgatókat, legyenek jobbak, többek, s ehhez perspektívát is adnak, eddig soha nem látott szempontokat, az oral history, személyes történetmesélés útján keresztül.

Van olyan gyerek, akinek vidéki nagyszülei miatt is sokat jelent ez az alkalom, más gyerekeknek azért mert nincsnek vidéki rokonai, felmenői. Lelkesen kérdeznek, hozzászólnak. Az idős és a gyerek táplálja egymást, kellenek egymásnak. Az a társadalom, ahol az idősek élettapasztalata nem jelenik meg a hétköznapi diskurzusban, elveszíti a kapcsolatot saját múltjával, és feléli alapjait.

Hívjuk hát az időseket mesélni, s hallgassuk meg történeteiket a konyhaasztal mellett, a kerti munkák közben, vonaton utazva, bárhol, ahol alkalmat tudunk szakítani rá. Rendkívül sokat tanulhatunk nem csak a világról, de önmagunkról is. Legyen még sok ilyen alkalom országszerte, ahol a régi történeteket felidézve közösen utazunk s tanulunk. Ahol végre felismerjük, mennyire fontos az ő tapasztalatuk, jelenlétük és bölcsességük.

Az eredeti cikk a Maja mesél blogon olvasható.