Új tüzek égnek - A modern magyar kerámia születése Siklóson

Ötven éve annak a történelmi pillanatnak, amikor egy különleges művészetpártoló egyéniség és egy fáradhatatlan művész karizmatikus személye találkozott, hogy kijelöljék helyét a hazánkban első kerámia szimpóziumnak.

Schrammel Imre még mesterétől, Borsos Miklóstól vette át azt a szellemiséget, amely szerint minden egyes lépést a munkafolyamatban maga a művész végez: az anyag kiválasztásától a mintázáson és öntésen át, a mázazáson keresztül a kész tárgy kiégetéséig egy összefüggő szerves folyamatban van jelen, ahol a technikai- és anyagismeretek szükségszerűek. Schrammel “kezdő” porcelánosként először a hollóházi porcelángyárban készített új szemléletű kerámiákat: a 60-as években természeti formákból tervezett porcelánedényeket és kereste ezáltal a porcelán-tárgy formai megújításának lehetőségeit. A gyárak azonban bezárták kapuikat újító szándéka előtt, amely sajátos, modern naturalizmusa miatt felségsértésnek bizonyult a szocialista realizmus korában. De mit is tehet egy keramikus az ipar által kínált technológiai és anyagbeli lehetőségek nélkül?

1967-ben Schrammel meghívott résztvevője lett a gmundeni (A) alkotótelepnek. Ezt az akkori kerámia szakma számára teljesen új alkotói létformát 1963-ban alapította Kurt Ohnsorg osztrák keramikus saját nyári műhelyének kiterjesztéseként, majd a világ első, nemzetközi kerámia szimpóziumává nőtte ki magát (1969-től Internationales Keramiksymposium Gmunden). Természetesen az osztrák szimpózium és alkotótelep is csak a gmundeni kerámiagyár támogatásával és közelségével jöhetett létre és működik mindmáig. Ohnsorg egy másik művész-kolléga által inspirálódott: az osztrák szobrász Karl Prantl ugyanis 1959-ben a Sankt Margarethen-i kőbányában hozott létre úttörő jelentőségű kőszobrászati szimpóziumot, ahonnan később Rétfalvi Sándor szobrászművész résztvevőként hazahozta az ötletet és 1967-ben megalapította az először képzőművészeti, majd kőszobrászati szimpóziumot Villányban. Schrammel Imre is hallott a villányi eseményekről, valamint saját szimpózium-tapasztalatait a gmundenin kívül az akkori csehszlovákiai Behinjén is bővítette. Rádöbbenve, hogy a magyar kerámia mennyire lemaradt a világtól, de tudván, hogy a hazai keramikusok nem tudják bejárni a világot és egyénileg megteremteni a szükséges technikai feltételeket, csakis szimpóziumban látta az utat. Azonban nem elég, hogy ezeket a külföldi tapasztalatokat engedély hiányában szerezte meg, a szimpózium hazai ötletét a gyárak nem fogadták be, hiszen a nyugati kultúra behozatala egyet jelentett a szocializmus fellazításán. Mi vezette tehát e nemzetközi szimpóziumi tapasztalatokkal hazaérkezett, a hazai kerámia megújulásának útját kereső művészt Siklósra?

Akkoriban az állami építkezési beruházások két ezrelékét műalkotások létrehozására kellett fordítani. Az 1963-ban alapított Képző és Iparművészeti Lektorátus hivatalához tartozott többek között a kötelezően elrendelt művészeti alkotások, köztéri szobrok elhelyezésének és bírálatának teljes folyamata, amelynek nyomán a kortárs szobrászok, festők és iparművészek megbízásokat kaphattak nagyméretű, új alkotások megvalósítására. A lektorátusnál dolgozott akkor Dvorszky Hedvig művészettörténész, aki építészekkel és művészekkel járta az országot és kereste a művészek érvényesülési lehetőségeit, amelyekhez több vidéki megyei és városi vezető személyében támogató partnereket is talált. Ilyen módon irányította a kerámia szimpózium hazai megvalósulásának módját kereső Schrammel Imrét a Baranya Megyei Tanács különleges mecénáló képességű, műkedvelő kulturális helyetteséhez, Takács Gyulához. Pécs kiemelkedően vérbő művészeti élete, az ókeresztény emlékektől a modern avantgárd virágzásáig jól ismert. A Zsolnay gyár jelenléte pedig teremtő erővel bírt a magyar kerámia számára, nem véletlen, hogy a gyár hivatalos fennállásának 100. évfordulója alkalmával, 1968-tól a Kerámia Biennálékat Pécsett rendezték, s ezáltal egy országos szakrendezvényt indítottak útjára vidéken. Ráadásul, a Baranya Megyei Tanács Aczél György jóváhagyását és támogatását élvezte, aki – maga is pécsi születésüként – üdvözölte a művészeti kezdeményezéseket e térségben.

Schrammel keramikus kollegáival – Garányi Józseffel, Csekovszky Árpáddal és Majoros Jánossal kereste fel Takács Gyulát, aki támogatta a kerámia szimpózium ötletét. A megyei helyszíneket bejárva egyértelműnek bizonyult, hogy a csodálatosan szituált siklósi vár, illetve a területén lévő, akkor romos állapotú ferences kolostor ideális otthona lesz a kerámia szimpóziumnak, alkotóháznak. Még évek kellettek ahhoz, hogy a kolostort egészében birtokolhassák, felújítsák és kiegészítsék a vár restaurált Perényi -bástyájával, udvarral és színvonalas technikai feltételekkel. Segített ebben akkor a Művészeti Alap és az Országos Műemléki Felügyelőség is. A villányi kőszobrász alkotótelep közelsége is sokat jelentett az egymást inspiráló műfajok közötti eszmecsere szempontjából.

1969 nyarán azonban majdnem csírájában elpusztult a kezdeményezés, mert a szakmai „elit”, akiket Schrammel meghívott a siklósi közös munkára, nem jelent meg. Friss diplomásokat „toborzott” ezután a Főiskoláról, akik megdöbbentek a meglehetősen mostoha körülmények láttán. Schrammel tudta, hogy a nyugaton látott technológiai előnyt nem tudják utolérni, ezért ellenkező irányba indult: „Mi úgysem tudunk olyat csinálni, mint a nagy, nemzetközi, elkényeztetett művészek, forduljunk ahhoz, ami van, a lábunk alatt, a földhöz” – mondta, s így is tett. Ősembert játszottak, a kezdetleges állapotok pedig megoldásokat szültek: Maguk építettek ún. kokszos kemencéket samott téglából, gödröket ásva a kertbe és hangzatosan „etruszk kemencéknek” nevezték őket az ellenőrzés előtt. Ezekben magas tűzön lehetett kiégetni a nyers földet. Később a Zsolnay gyár is segítette a munkát – jóllehet az első innen kapott kemencét kémény híján nem tudták használni. Nem volt mázuk sem, tehát a szőlőtermelésben használatos rézgálicot és vasgálicot vettek a helyi agrárboltban, belőlük változatos színeket tudtak előállítani, de feltaláltak egyéb, addig nem létező technikai megoldásokat is. Mint elhivatott tanár, Schrammel kötelességének tartotta az új és biztonságos technológiák megismertetését a tanítványokkal. A fazekas-technológia mérgező, ólmos mázainak használatát a főiskolán már régen be akarta tiltatni, de sikertelenül. Miután a siklósi szimpóziumon bevezették a magastüzű kerámia mesterségét, el lehetett érni, hogy az egyébként itthon elterjedt, primitiv ólommázas technikát egy igényes megoldás váltsa fel.

1969-ben, a többségükben huszonéves fiatalok tehát szinte a semmiből hozták létre munkáikat. Az érettebbek spontán módon csatlakoztak a legprogresszívebb nemzetközi művészeti trendekhez (Benkő Ilona, Horváth Sándor, Lőrincz Győző, Schrammel Imre). Az 1969-es siklósi munkák között találunk a népi iparművészet jegyében készült (Nádor Judit, Molnár Imre, Pattantyús József), valamint geometrikus formavilágú munkákat (Borsódi László, Pál Erzsébet, Szávoszt Katalin, Szekeres Károly), vagy épp Henry Moore hatását mutató kisplasztikát Török Jánostól.

Az 1970-es szimpóziumon a magyar keramikusok már több hétig együtt alkottak Európa számos országából érkezett kollegáikkal. Nemzetközi hatások érkeztek Japánból, Lengyelországból, Finnországból, Olaszországból, Norvégiából, Csehországból, Ausztriából és Örményországból. A szimpóziumon dolgozó gyári tervezők szintén fantáziát láttak abban, hogy szabad alkotókként más utat is járhatnak, mint a sorozatban gyártott ipari termékekét, ugyanakkor a gyári technológiák professzionális ismeretét osztották meg a többi résztvevővel. Mindezt ötvözve a második siklósi szimpózium már hatalmas hazai és nemzetközi sikernek örvendett. Elkezdődött egy gyűjtemény felépítése is: a szimpóziumon készült művek egyharmada maradt a művészé, egyharmad az alkotótelep gyűjteményébe, a harmadik harmad a pécsi múzeumba került, bár idővel ezt a feltételt egyre nehezebben vállalták a művészek. 1970 januárjában a Siklósi Várban láthatták először a látogatók azt a kollekciót, amely az első kerámia szimpózion műtárgyaiból állt össze.

Siklós a modern magyar kerámiaművészet bölcsője címmel láthattuk napjainban az első két év átütő erejét a Janus Pannonius Múzeumban őrzött munkákon keresztül. 2015 végén a Siklósi Várban, majd 2016 elején a pécsi Múzeum Galériában rendezte a tárlatot Sárkány József, a múzeum főmúzeológusa († 2019).

Az 1967-ben útnak indult villányi szimpózium, valamint az 1969-ben született siklósi kerámia szimpózium rövidesen további új alkotótelepek megalakulását inspirálta, s ilyen módon elindította a magyar szimpózium-mozgalmat, amely a nemzetközi művészcsere révén a korszerű művészeti áramlatok megismerésének egyedüli fóruma lett hosszú ideig. Egyúttal a szimpóziumok azzal a szándékkal jöttek létre, hogy kísérleti műhellyé váljanak, lehetőséget teremtsenek a kutatómunkára és a szellemi – szakmai megújulásra. Egy fokozottan ellenőrzött, szigorúan szervezett kultúrpolitikai közegben a művészeknek alkalma nyílt találkozni e nemzetközi szakmai fórumon, ahol szabadon alkothattak. Nem műtermi körülmények között, hanem szabad ég alatt dolgoztak, a környezet és a természet talaja, a kérdések közös megvitatása új távlatokat nyitott az egyéni alkotói utak számára. Az inspiráló kollektív munka során pedig egymást segíthették az összetett technológiai folyamatokban is. Ezen munkaforma időszakosságával, folyton változó társaságával egy új alkotói modell, az életmódszerű alkotásé, ami sokszor kísérleti munkákat terem, de vannak, amelyek utat mutatnak az egész szakma számára.

A siklósi kerámia szimpóziont Schrammel Imre kitartó és szuggesztív munkája alakította nemzetközi sikerű fejezetté a magyar kerámia történetében: “Úgy az egykori szimpozionokhoz, mint bármely továbbihoz, az értelmes gyakorlati hasznosulás érdekében egy karizmatikus személy szükséges. E nélkül a létrehozott művész-akció a szokásos workshopok szintjén marad és nem hoz létre átütő szellemi minőséget.” (Dvorszky, 2019). Azáltal, hogy az egykori határbezártságban meg tudta hívni a külföldi művész kollégákat a közös műhelymunkára, igen nagy lépést tett a később fokozatosan bekövetkezett szemléletváltozás érdekében. A siklósi kolostor eleinte gazos és romos kertjében, a közösen végzett munka összekovácsoló erejével készültek elsőként azok a munkák, amelyek szakítottak a magyar kerámia korábban jellemző modernizáló szemléletével. Másrészt itt született meg az évek során egyre határozottabban kifejlesztett magastüzű kerámia professzionális mestersége. A magyar kerámia történetében ”Siklós” vízválasztó, indulása szakmai forradalmat generált, melynek eredményeképpen fogható fel az is, hogy a kerámiát – a kicsit lenézett iparművészetet – teljes rangú autonóm művészetnek fogadják el.

Minderre emlékezünk fél évszázaddal később, amikor ismét nagy szükség lenne szimpózium-mozgalomra, ezúttal felszabadítván a művészetet többek között a megélhetési nyomás alól, vagy az individalizmus béklyójából. Egyenlőre a mai művésztelepek műhelyként működnek, szeparálva dolgoznak művészek, miközben időről időre egymásra találnak, kisebb művészcsoportulásokba szerveződnek, pályázatokból, vagy műteremprogramokból biztosítván egyfajta hátteret maguknak. Vannak azonban alkotók, mint Schrammel Imre, aki szavai szerint “szimpózium-megszállott”, létformája az életmódszerű-alkotás, amit a kollektív munka motivál mindmáig. Mint született tanár egyúttal vallja, hogy a szimpóziumok közösségteremtő erejük és tudásörökítő szerepük révén felbecsülhetetlen jelentőséggel bírnak az oktatás terén. Nem véletlen, hogy a szakmai tudás mélyebb elsajátítását, valamint a kísérletező-kutató attitüd elsajátítását szorgalmazó első hazai posztgraduális művészeti iskola – a pécsi képzőművészeti Mesteriskola - hazánkban először a siklósi- és villányi alkotótelepek helyszínén, azok infrastruktúrájával és szellemi örökségével tudott elindulni. A rendszerváltás előtt virágzó alkotótelepi élet fenntartására azonban 1990 után nem volt átfogó stratégia és a siklósi kerámia alkotótelep sem tudott a 2000-es évektől életben maradni a megváltozott finanszírozási körülmények között, távol a fővárosi lehetőségektől.

A Baranya megyei Alkotótelepek (Siklós), a Nemzetközi Kerámia Stúdió (Kecskemét) és a Vásárhelyi Kerámia Szimpózium azok a műhelyek, ahol teret kapott a professzionális kerámiaművészet Magyarországon. Noha „Siklós” megszűnt, öröksége jól érzékelhető mindmáig. Kecskemét világhírű és magas színvonalú munkakörülményeket biztosít, ott lehetőség van mindarra, amit Siklós egykor elindított, megálmodott. Egy bizonyos, a siklósi szimpóziumok talaját széthintve máig terem a “föld” szeretete, a kerámia mint közösségi tevékenység és a szabad ég alatt zajló munka eredeti, az anyagban rejlő lehetőségek megújító erejével átjárt alkotásokat.