Várható publikációk

2023. nyár elejére elkészültem Rosseb című nagyregényem kéziratával. Háborús regény, egy somogyi parasztemberről szól, aki végigharcolja a második világháborút. 

A kéziratot a Helikon, Magvető, Kalligram kiadó visszadobta, ezért egyelőre több részletét irodalmi folyóiratoknak küldtem szét. Jó fogadtatásra talált sok helyütt, elfogadta a Élet és Irodalom, az Eső, Székelyföld, Hitel, Pannon tükör, Irodalmi jelen. Így a következő időszakban elérhetővé válik sok részlete ezekben a lapokban és online felületeiken. Aztán majd egy könyvben is létrejön kiadása. 

A Székelyföld folyóirat a regény 1956-ban játszódó részét fogadta el publikálásra. Ebből egy részlet:

"Kis János elindult. A dűlőúton felvették, egészen Fonyódig jutott aznap estére. De onnan már nem indult vonat. Megaludt az állomás várójában. Sokan voltak így, nem szólt senkihez. Elalvás előtt kiment cigarettázni, akadt egy szabad pad, azon elüldögélt. Az éjszaka már csípős volt, nem zavarta. Hatvanegy éves múlt előző hónapban. Jócskán nehezültek a tagjai, de még bírta a munkát. A húsát visszahízta. A Dontól már nem tudna hazagyalogolni, de a gyereket talán még sikerül elhozni. Persze ha hagyja magát jönni. Majd elválik.

A hajnali vonatra szállt fel. A vonat tömve volt, minden megállón sokan szálltak fel, igyekeztek fel a városba.

1956. október huszonötödikén délelőtt leszállt Budapesten, a Déli pályaudvaron.

Az utcákon tolongtak az emberek. Kis János velük ment, komótosan gyalogolt köztük. Feliratokat vittek lepedőkre írva, ketten vagy akár tízen-húszan is fogva egy-egy ilyet, és énekeltek. Vidám, felszabadult hangulatban, tele daccal és feszültséggel. Háború előtti halvány feszültség, bizonytalanság, a tettre való elszántság, legyen az egyelőre még ismeretlen. Mint az elsőáldozás misztériuma. Mi fog történni? Hová megyünk? Bárhová megyünk, biztos, hogy együtt, kapaszkodjunk egymásba, attól erősek vagyunk. Kis János szó szerint ilyen beszélgetéseket hallott.

Mikor délre mentek a Szávához, negyven évvel ezelőtt, akkor mondhattak volna ilyesmiket. Bár az röhejbe fulladt volna. Most senki sem érezte nevetségesnek. Ő sem, viszont várta a géppuskák sortüzét, az aknák becsapódását.

Az ostrom óta nem járt Budapesten, az se sokat segített. Éles szögben jönnek majd, már látta, ahogy becsapódnak a tömeg egy-egy pontján, ahol különösen sűrűn álltak az emberek, szinte függőlegesen esnek be közéjük és robbannak, szórják szét darabokra az életüket. Átment idegenek ezreivel a Krisztinavároson. A Vérmezőn német repülőroncsok helyett fiatal fák parkja őszi lombokkal.

Az Alagút nyitva volt, oldalába nem voltak lovak bekötve, se romok a bejáratánál, se hullák a romok közt. Nem kellene itt lennie. A szőlőhegyen, otthon jobban elkerülte a valószerűtlenség érzése, amiért még mindig életben van, két háború és Szibéria után. Itt és most annál inkább elővette. Nem kellene itt lennie. De Zoli biztosan jól érzi magát."