Virágos reneszánsz a zománcművességben

A zománcművesség története szorosan összefügg a fémművesség, az ötvösművészet történetével, hiszen a tűzzománc recipiense, hordozóanyaga mindig valamilyen fém: réz, bronz, vas, ezüst, vagy arany. A rekeszzománc technika kialakulása és ismertté válása Európában a kora középkorra tehető, a fejlődést elindító műhelyek a Bizánci Birodalomban voltak. A technika lehetővé tette a vallási és világi használatra szánt fémtárgyak színes, figurális, állat- és virágábrázolással való díszítését ezért népszerűvé vált az alkalmazása szerte Európában. Feltételezhető, hogy valamennyi műhelynek volt a saját arculata, jellemző díszítmény- és színhasználata. Az 1570-nél korábban keletkezett tárgyakon sajnos még nem találunk a készítő műhelyre, mesterre utaló mesterjegyet, mert a fémjelzés gyakorlatát csak ekkor vezették be hazánkban. A kutatók szerint Erdély lehetett az zománcművesség egyik központja, ahol a sodronyzománc technika sajátos alkalmazási módja figyelhető meg a XV. században keletkezett tárgyakon.

A sodronyzománc technika abban tér el a rekeszzománctól (más néven cloisonné), hogy a különböző színű zománcokat elválasztó rekeszeket nem lemezcsíkok képezik, hanem két hengeres huzal összetekerésével előállított (sodrott kötélhez, súlytáshoz hasonló megjelenésű) filigrán huzalok, sodronyok. Mivel a sodrony önmagában is dekoratív megjelenésű, nagyon meghatározza, hogy milyen díszítményt alakít, formáz belőle az ötvösmester. Az Erdélyben keletkezett tárgyak - egyházi használatra szánt kelyhek- több tekintetben is egyedülállóak. A sodronyzománc kelyheken való alkalmazása csak itt figyelhető meg a xv. században és a sodrony, a megformált motívum és a színek összhangja kifinomult ízlésű mestereket feltételez, egységes stílust mutat.
A színeket illetően Hampel József kutatása két színskálát különít el. Az első a meleg színskála, mely a vörös, fehér, zöld, olykor kék és viola, barna és fekete színeket öleli fel, ezek a XV. században voltak használatosak. A második színsorban a hideg színek dominálnak, a fehér, zöld, kék, viola, ritkán a sárga, melyek a XVI. században voltak jellemzőek.
A sodronyzománc alkalmazásának legkorábbi, egyedi példáját találjuk meg a Szent László fejereklyéjét őrző hermán (1. kép). A lovagkirályt 1192-ben avatták szentté és koponyáját díszes, fej alakú ereklyetartóba helyezték, ami a nagyváradi székesegyházban elhelyezett sír oltárán állt, azonban a xv. század első éveiben tűzvész áldozata lett. Ekkor készíthették a ma is meglévő ereklyetartót. A jelenleg a győri székesegyházban őrzött tárgy mellrészén elhelyezkedő zománcbetétek megfigyelésem szerint jelentős károsodást szenvedtek, színük a zománcozás korabeli színhasználatát éppen csak jelző, megbarnult, helyenként hiányzik, lepattogzott a zománc. A tűzzománc akkor kerülhet ilyen állapotba, ha az olvadáspontja közeli állapotra felmelegszik és szerves anyagok égéstermékeivel érintkezik. A hordozófelületként szolgáló fém ekkor még nem olvad meg, hiszen a technika lényege, hogy a zománc alacsonyabb olvadáspontú, mint az alapfém, amire ráégetik. 
Hasonló állapotban lévő zománcokra bukkantam a New York-i Metropolitan Múzeum gyűjteményében található egyik, egyházi használatra készült kehely felületén (2. kép). A sérült részeken - ahol lepattogzott a zománc - jól látható az is, hogy a fém felületét véséssel tették érdesebbé elősegítendő a zománc megtapadását. Alapfémként ezüstöt használtak, ami zománcozás szempontjából érzékenyebb anyag. Különösen a meleg színárnyalatok hajlamosak megbarnulni többszöri égetés hatására. A múzeum által őrzött másik kehelyről egészen pontos információt tudunk a keletkezésének, adományozásának éve 1462 volt. A tárgy leírása is említi az erdélyi zománc technikát, eredetét az Itáliával való közös országhatárral magyarázza (3. kép).

A sodronyzománc alkalmazásának ékes példáit találjuk hazánk egyházi kincstáraiban. Győrben a Telegdi-kehely, Esztergomban a Suky-kehely (6. kép), Székesfehérváron a rácalmási kehely, Pannonhalmán a Mátyás kehely (5. kép). A veszprémi Gizella Királyné Múzeum őriz egy érdekes kelyhet, melynek pohár részén három kör alakú foglalatban sodronnyal kialakított virágdíszítmény van, ami megjelenésében olyan hatást kelt, mintha sodronyzománcozáshoz készült alap lenne, de a színezésre valami miatt nem kerülhetett sor (4. kép).

A képek forrása: 
upload.wikimedia.org
www.metmuseum.org
assets.museum-digital.org
K. Holba Judit-Hapák József: Egyházak kincsei Magyarországon, Kossuth Kiadó, 2008