A betlehemesjátékokról, mint dramatikus népszokásokról

A betlehemesjátékok alaptípusa a pásztorjáték, melyben a tájegységenként és játékonként eltérő számú pásztorok humoros párbeszédén kívül az angyali serkentés és az ajándékátadás szerepel. Ezen alapjátékok bővültek a különböző időszakok játékaival tovább, ugyanis az ünnepkörbe tartozó különböző napok mítoszairól különböző játékokkal emlékeztek meg a helyi népszokások. December 24., Karácsony napjára a Paradicsom-játékok, vagy az Ádám-játékok kerültek, melyek a teremtéstörténetet és a paradicsomi állapot elvesztését játszották el, mint az ősmítosz kiindulását, hiszen Jézus Krisztus megváltó fiúistennek a földre születését épp az ősbűn, mint áteredő bűn okozta. Így rememoratív, felidéző jelleggel emlékeztek az ünnep mitikus gyökerére.

Pásztorjátékokat alapvetően az adventi időszak teljes terjedelmében felfedezhetünk jelenleg, ám kronologikusan december 25-i napra tehető a népi szokás. Ugyanis a betlehemi istállóban fekvő újszülöttet a pásztorok látogatták először.

Ezek után következett a Heródes-játék, mely egy nagyobb ívet ölel fel, ugyanis már-már rokon a Háromkirály-járással vagy a Csillagozójátékkal. Ugyanis a Heródes-játékban alapvetően a zsidók királya, és a napkeleti bölcsek találkozása jelenik meg. A három napkeleti bölcsek a zsidók aktuális királyánál keresik a próféciában megjelölt újszülött zsidó királyt. Heródes azzal bízza meg a vándorokat, hogy ha megtalálják, jelentsék neki. Ez a heródesi parancs vonja maga után minden elsőszülött fiúgyermek meggyilkolását, a szent család ezen üldöztetés miatt menekül Egyiptomba. A mítosz negatív Heródes szereplője alapvetően megfeleltethető a történet szükségszerű gonosz archetípusának. Heródes-játékok állandó etűdje, hogy Heródest lopakodva a gyermek jászlához elkapja Veres Vitéz, vagy az Ördög vagy a Halál és kisebb küzdelem után legyőzi és elviszi a pokolba. Emellett része lehetett a Heródes-játéknak az istenkísértés, melyben Heródes csodát kér azért, hogy megbizonyosodjon, valóban megszületett az „új zsidó herceg”. Ennek nyomán a sült kakas feláll a tálban és hármat kukorékol. Nincs feljegyzés, hogy ezt a jelenetet megvalósították volna bábos megoldásokkal, leginkább a népénekek hordozzák ezt a fajta emléket.

A Háromkirály-járás vagy a Csillagozójáték jelentősen hasonlít a Pásztorjátékra, csak ebben az esetben a három napkeleti bölcset személyesítik meg a játszók és pásztorajándék helyett aranyat, tömjént és mirhát ajándékoznak a Kisjézusnak. A játékhoz tartozik egy gyakran használt kellék, egy kiereszthető csillag. A fa szerkezet alsó szárait összenyomva hosszan kinyúlik a végén a csillaggal. Ez a csillag vezeti el a vándor bölcseket a betlehemi jászolhoz. Ezen játékokat alapvetően az ünnepkör végén játszották, vízkeresztkor. Ugyanis az evangéliumi sorrend ezt diktálta. Ezen dramatikus szokásoknak a legősibb feljegyzése a Tractus Stellae-játékban történik, mely Hartwick győri püspök szertartáskönyvében szerepel.

Mindezen dramatikus játékok, népszokások hol külön-külön, hol pedig összevonva jelennek meg. Sorrendjüket mindig az evangéliumi sorrend alapján állítják össze. Tájegységenként és csoportonként változik, hogy kiegészítik-e jelenetekkel a meglévő kanavászt, vagy éppen csak tartják az eredeti nyomvonalat.

Speciális pásztorjáték a bukovinai székelyek csobánolása, mely igen hasonlít az alap pásztorjátékra, de a pásztorok és angyalok mellett egy recitálva éneklő, történetmondó király is szerepel a szereplők közt. A király kardjával jobb lábánál lépdel meghatározott számút egy irányba, közben énekel, majd mintegy vezényszóra megfordul és a másik irányba ugyanannyit lépdel. Emelkedett és igencsak szakrális jelleget kölcsönöz ez a fajta szertartásos mozgás és énekbeszéd a játéknak.

Még egy vállfaja van ezeknek a betlehemjárásoknak: a bábtáncoltató betlehemesek. Szereplői általában pásztorok és angyalok, illetve a bábtáncoltató maga. Alapjáraton ugyanúgy működik a játék menete, mint a normál pásztorjátékban: megkérdezik szabad-e bejönni Betlehemmel, bevonulnak, behozzák a betlehemet, leteszik középre. A pásztorok elmondják a mondókájukat, összevesznek, nagyot mondanak, aztán elalszanak, vagy oldalra vonulnak. Eztán a betlehemre terelődik a figyelem, ahol ebben az esetben nem egy jászol található istállóban, hanem egy kéttornyú kápolnát mintáz. Az alsó mozgatású bábok egyszerűen a betlehem aljába vágott útvonalon közlekednek, mely a két tornyot köti össze. Ezen a legkülönfélébb szereplők vonulnak fel: Mária és József, Heródes, Ördög, Paprika Jancsi, Veres Vitéz, papok és jószágok, és a perselyes, adománygyűjtő Jancsika (vagy bárhogy is nevezik). Ezek a karakterek nem plasztikusan bábozzák el a történetet, hanem hatékonyan és gyorsan megjelenítik. Ha két figura konfliktusba kerül és verekszenek, a bábok sokkal intenzívebben tudják püfölni egymást, mint a való életben. Még akkor is, ha a figurák nem plasztikus, mozgatható végtagokkal rendelkeznek (mert általában nem). Leggyakrabban esztergált botvég, vagy egyszerű bot végére tűzött fagolyó megfestve és nagy vonalakban, némi textillel, szőrrel, bőrrel felöltöztetett alapfigurákról beszélhetünk. Ami érdekessége a bábtáncoltatónak, hogy a pásztorok és/vagy az angyalok énekelnek a bábtáncoltatás alá. Tehát egyfajta olyan epikus történetmesélés zajlik melyeknél a bábok keveset beszélnek, ugyanis a dalban elhangzó balladisztikus történeteket illusztrálják. Általánosan kimondható, hogy mindenre van dal. (Ezt ékesen példázza Markó-Valentyik Anna Éneklő Betlehem című előadása, mely nemcsak a funkcionális tárgyanimáció perspektíváinak tágítója bábos berkeken belül, hanem végig csak dalban meséli a történetet. Egy nagy dalcsokor a hozzávetőleg 50 perces előadás.) Amire nincs, az általában az improvizatív rész, például az Ördög és Heródes párbeszéde a pokolbavitelről. Azt megoldja a bábmozgató némi rögzített szöveggel és néhány betoldott, tréfás megszólalással.

Az összes játéknak elengedhetetlen kelléke maga a betlehem, amit hordoznak a játszók házról házra. A bábtáncoltatónak még lényegesebb része, hiszen az a paraván, a képzőművészeti és mitikus kontextus egyben.

Általánosan kijelenthető, hogy ezen dramatikus népszokások mindegyike adománygyűjtő és áldáshozó szándékkal történtek. Vagyis vallási-mágikus értelemben termékenységhozó varázslatok voltak, mindemellett az evilági materiális javak gyarapítását is célozták. A betlehemezést megelőzte, de tulajdonképpen párhuzamosan is járták a házakat a regösök. A regölés archaikus, termékenységvarázsló jellegű, ünnepet köszöntő népszokás. A regösök csengős bottal, láncokkal és köcsögdudával felszerelve érkeztek a házakhoz, hogy jókívánságaikkal segítsék a ház népét az ünnepkor, valamint az új évben.

„Adjon az Úristen ennek a gazdának

Száz kereszt búzát,

Száz kereszt árpát,

Száz kereszt rozsot,

Száz kereszt zabot,

Haj, regő, rejtem,

Azt is megadhatja az a nagy Úristen!

Adjon az Úristen ennek a gazdának

Száz kis malacot,

Egyik ólból kifusson,

A másikba befusson,

Harmadikba is jusson,

Haj, regő, rejtem,

Azt is megadhatja az a nagy Úristen!”

Regösének részlet

ÖREG PÁSZTOR: Pajtás mit álmodtál, hogy még a nyálad is elcsordult?

II.PÁSZTOR: Hát én azt álmodtam, hogy a gazdasszony egy nagyon jó tál paprikást hozott, oszt mind megettem! Hát te mit álmodtál?

I.PÁSZTOR: Én azt álmodtam, hogy a gazdasszony száz dinárost gyugott a zsebembe!

ÖREG PÁSZTOR: Én meg azt álmodtam, hogy a gazdasszony egy szál kolbászt akasztott a nyakamba, a másik vége még a szomszédék előtt vót, oszt a kutyák húzták!

Csantavéri angyali vígasság részlet, IN: „...hanem vagyok Úristen követje...” p. 173.

Látható a fentebb idézett regösének részletéből, illetve egy pásztorjáték részletből, hogy tulajdonképpen ugyanarról van szó: földi javak gyarapításáról. Bár a pásztorok leginkább önmaguknak kívánják a legnagyobb ajándékokat, de az eleve azt feltételezi, hogy a háziaknak van is miből adni. Így kijelenthető, hogy a regölés és a pásztorjáték nemcsak, hogy rokonságban állnak, hanem egyenesen feltételezik egymás létét. Viszont fontos különbség közöttük az absztrakció mértéke. Ugyanis a konkrét figurák megjelenítésével egyszerűbb műveletet hajt végre a pásztorjáték, szemben a teljesen elvont regöléssel. A regölés olyan magas szintű elvonatkoztatást alkalmaz, ami nem engedélyezi a konkrét alakoskodást. Dramatikus játékok, ám míg a pásztorjátékokban felismerhető, néven nevezett szereplők viszonyrendszerének alakulása látszik, addig a regöléskor a szereplők „regösök”-ként hívják magukat, nincsen konkrét, figurális eszközkészlet, amit hordoznak, csak a zajkeltő eszközök, melyekkel ritmusjátékot játszanak. Ez a fajta egyszerűség olyan transzcendentális szférába emeli a játékot, melynek értelmezésére nincs lehetőség, ugyanis ezen szövegek úgy mozgatnak meg energiákat, ha el vannak mondva, de nincsenek mindenféle konkrétummal lerángatva a magasztos szférából. Ezt segíti az egyszerű, zajos ritmus és a nem túlbonyolított szövegezés és az ismétlődő formulák: „haj, regö, rejtem”. Ezek a játékok tehát misztériumot közvetítenek, céljuk ugyanaz és közel ugyanolyan eszközökkel érik el hatásukat.

Az esztergomi betlehemes alapján készített Ideértünk Megváltót dícsérni! című feldolgozás alapvetéseiben megvalósítja a betlehemesek minden formai követelményét, ám kísérleti céllal is készült. Ugyanis a szakrális színházi kutatásaim céljai közt nem csak a definíció felkutatása szerepel, hanem kifejezetten a művészeti fokok és minőségek megállapítása is.

Alapvetően kijelenthető, hogy a betlehemesjátékok, mint szakrális színházi események vizsgálata szempontjából a változó, improvizatív részeket leszámítva egyazon kaptafára készülnek. Viszont nemcsak a szövegezés és jelenetezésben vannak tájegységi különbözőségek, hanem a betlehem szerkezetének és kialakításának és díszítésének módozataiban is.

Érdemes megtekinteni a Marcali Múzeum bábtáncoltatóbetlehemes-gyűjteményét, melyben rendkívül vegyes esztétikájú és kiképzésű betlehemeket láthatunk. A betlehemek népi stílusa váltakozik a népművészeti motívumokkal professzionálisan kidolgozott és a naiv, háztáji művészkedéssel.

A szakrális cselekmény aspektusából mindkettő kiváltképp értékes, ám a háztáji naiv kiképzések mégis emelkedettebb hatást keltenek. Ugyanis a naiv művészet giccse mélyebb érzelmeket bír közvetíteni, hiszen organikusabb, ezáltal a dogmatikát kiszélesítve a népi hidelemvilágot is beemeli a vallásos tartalom mellé. Ez a fajta hiedelemvilág magával hozza az alsóbb néprétegek fogékonyságát a szakramentális, megszentelő dimenzióra. Szakramentális dimenzió terminus alatt azt a fajta „szent hatást” értjük, mely egyfajta anyagszerűséggel rendelkezik (lsd. Dr. Földváry Miklós István – Dráma és Liturgia konferencia - A liturgiaalkotás drámai fordulata a IX-X. Században című előadását). Az erre való fogékonyság mintegy fizikai minőségként kezeli a szentelt tárgyak ezen fajta szakrális töltését, mely megnő a szentelés által, és ezzel a töltéssel valamilyen módon gazdálkodni lehet, felhalmozható és átadható. Ennélfogva például a szenteltvízhintés által egyfajta fertőzési rítuson (lsd. A. Van Gennep – Átmeneti rítusok) keresztül átterjed a szakrális töltése azokra, akiket ért a víz.

Képzeljük tehát a betlehemek külső díszítéseit is effajta szakramentális töltés növelőnek. Így az a betlehem, melynek külsejére szentképekből készített „bevonat” van készítve, magas fokú szakrális töltéssel rendelkezik, hiszen hordozza magán a szentek által képviselt szentséget és a templomi beszerzés szentelt előzményeit is (lsd. Kapcsolódó média-anyagok).

Ez a fajta naivság olyan művészeti minőséget képvisel, melyet igen nehéz, képzőművészeket próbáló feladat, szándékosan létrehozni. Ez vezetett a betlehemesjáték képi világának megteremtésekor, hogy a hagyomány-giccs tengelyen egyensúlyozva optimális mértékben keverve alakítsam ki a látványvilágot. Tehát a hagyományos betlehehemezőkről készült archív felvételek ellentétben állnak a csillogós monoton-repetitív gif formátumú képekkel (lsd. Kapcsolódó média-anyagok).

Mindezen formák a teljes kisfilm szakrális töltését hígítják olyan módon, hogy a szent és a profán hullámverését kicsit felkorbácsolják. Nagyobb amplitúdóval mozdítja ki a szent konstans értékét lefelé a profán giccs. Mindemellett a hagyományos népénekek tovább erősítik a szakrális szintet. Így a végletekig növelve a két szélsőérték, a szent és a profán közti távolságot, ezáltal olyan jellegű élményt szolgáltat, melyről elmondható a labortóriumi patikamérleg árnyékában, hogy jó arányú szakrális színházi élményt készítettünk. Ez az egyik fontos alaptézis a szakrális színházi alkotás szempontjából, hogy tudniillik nem árt, ha a néző a szakrális élmény mellett jól is érzi magát úgy, hogy bulvárélményt szerez, ám nem a téttelen, szenzációhajhász értelemben, hanem annál sokkal sűrűbb matériát képviselő katarzissá válik a szent és a profán kevercse. Ugyanis a mítosz önmaga működteti a szakrális színházi aktust, a forma és a profán világ beeresztése adja a szenzációt. Ezt oly nehéz létrehozni, mert ennek kiméricskéléséhez kellenek olyan személyes anomáliák, mint az ízlés és a tehetség. Ezek nem elhanyagolható változók a jó szakrális színház létrehozásának egyenletében.

Tehát a szakrális színházi jelenség létrehozásához elengedhetetlenül fontos felmérni a személyes változókat (ízlés és tehetség), melyeket jelentős önkritikával lehet csak felismerni, én magam is így bírom kritikával illetni saját, bukásokkal szegélyezett eddigi pályafutásomat a szakrális színházi előadások létrehozása terén. Mindezek mellett szintén nem elhanyagolható a befogadói réteg, a nézőközönség igényeinek figyelembevétele (bár ennek általánosan mindenfajta színházeszményre és műsorpolitikára igaznak kellene lennie). Mindezekhez társul a szakrális színház elméletének azon része, mely a szakramentális dimenzió létrehozását támogatja. Ezek figyelembevételével optimális, közönség számára is fogyasztható szakrális színházi esemény készíthető. Az esztergomi bábos betlehemesjáték feldolgozása ezen elképzelések mentén készült el. Mindezek mellett az „élő” színházi események az animáció és a tárgyi viszonyrendszerek felállításával is operálnak, így hatáskeltés tekintetében minden afelé mutat, hogy a valós időben befogadott konstruált tér-valóság-idő hármasa sokkal hatékonyabban kelt hatást a nézőben, és hatványozza a megnyitott szakramentális dimenzió intenzitását.