A depositio világossága

Az adoratio crucis a nagypénteki liturgia központi része. Ugyanis az összes megelőző aktus mind azt készíti elő, hogy közel kerülhessen az ember a kereszten függő Megváltójához. A kereszt előtti hódolat a liturgiába ágyazódott szakrális tevékenység, melyet mind a szertartásvezetők és asszisztenciájuk, mind a hívek elvégeznek: a leleplezett kereszt előtt térdet hajtva, majd a korpuszt megérintve keresztet vetnek.

A korpusszal szerelt kereszt hordozása alapvetően illeszkedik a statikus funkcionális tárgyanimáció körébe, ugyanis nincs animatív mozgatás. Ez alapvetően nem jellemző általában ezekre a liturgikus eszközökre, és a levehető korpusszal rendelkező keresztek halott Krisztusának mozgatása sem figurális animáció, hanem leginkább statikus funkcionális, vagyis hordozzák. Tehát a legtöbb esetben rögzített a test a kereszthez. A tárgyanimáció alapvető elve a természetből szerzett, vagy készített tárgy funkciójában való használata, megszemélyesítése. Azaz olyan animatív mozgást igényel, mely a tárgy funkciójából fakad. Egy készített tárgy, jelen esetben a kereszten függő korpusz, funkcionális mozgatását a hordozás, illetve a nem hordozás, tehát helyben állás határozza meg. A helyben álló tárgy animációja nem mozgatással történik, hanem a köré gyűlő emberek viszonya itatja át a figurát jelentéssel. Ezt a jelentést a közös megegyezés, a hit okozza. A figura elsőként szimbólummá, jelképpé válik, majd sugározni kezdi jelentését. Természetesen ne valódi sugárzást képzeljünk el: a jelentés megfejtéséhez szükséges információkkal rendelkező rátekintők értelmezik a jelentést, és a szimbólum sajátjukká válik. Ezáltal alapvetően a funkcionális tárgyanimáció kiegészül a statikus jelzővel, ugyanis az animáció intellektuális módon, „sine tactu”, azaz érintés nélkül lép működésbe. A tárgyat körülvevők gondolatai és az azt körüllengő szimbolikus jelentéstömeg teszi élővé a tárgyat, ugyanis a közösség számára valódi funkciót tölt be.

Az adoratio crucist megelőző bevonuláskor a kereszten függő test lila kendővel van takarva. A szertartást végző pap, vagy a diakónus megállva a szentély bejáratánál, vagy hármas felosztással a templom főhajójától indulva a szentély felé megállva éneklik a kereszt imádására felszólító válaszos énekek egyikét. Mindezek közben a szertartásvezető leoldja a kereszten lévő lila takaróleplet a kereszt három pontjáról.

A kereszt leleplezése után az asszisztencia tartja a keresztet, míg a szertartásvezetők és hívek adorálnak. Ez jelentősen kimeríti a statikus funkcionális tárgyanimációt, hiszen bár jelen van az érintés, de nem animatív céllal, pusztán a fertőzési elven alapuló szentségterjedést elősegítendő. (ti.: a hívek egy része jobb kezével megérinti a korpuszt és keresztet vet, míg a szertartásvezető akár meg is csókolja a faragott lábakat)

Mindez alapvetően előkészíti a depositio-t. Ugyanis az adoratio crucis-t követően a leleplezett kereszt a nagypénteki szertartás végéig a főoltárra állítva, vagy nekitámasztva áll. Az elbocsátást követően a szertartásvezető elvégzi a depositio szertartását, melynek jelentősége sajnálatos módon elsikkad a szertartás többi eleméhez képest.

A depositio liturgikus értelemben Krisztus sírbatételének ábrázolását jelenti. Az ókeresztény liturgiában a halál és a vele egy napra eső temetést nevezték így. Mindemellett a klerikusi állapot elvesztését is jelenti. A szó tehát maga temetést, sírbatételt és bizonyos értelemben pozícióból való elmozdítást jelent. A mi szempontunkból mind a két értelmezés helytálló. Ugyanis a kivonuló pap a keresztet kiviszi a szentélyből a templom főhajóján keresztül egy olyan mellékoltárhoz, ahol alapvetően a szent sírt szokták berendezni. Néhol, kisebb templomokban egybeesik ez a mellékoltár azzal a mellékoltárral, ahová a nagycsütörtöki szertartáson viszik az oltáriszentséget a főoltár tabernákulumából. Ebben az esetben a keresztet az oltár alá, vagy annak tövébe fektetik. Amennyiben a tabernákulum fölötte van, egyebet nem végeznek, ezzel lezárul a korpusszal végzett depositios szertartás.

Régi szokás volt közösségekben, hogy nem a templomban történt a temetés, hanem a templomon kívül a templomkertben szó szerint elföldelték a keresztet és a korpuszt. De mindez nem lenne elég, hiszen tudjuk, hogy néhol selyembe csomagolva szentostyát is mellé temettek ezeknek az eszközöknek. Ugyanis az absztrakt és a figurális kötelezően együtt járnak. Az emberi gondolkodásmód alapján kell felfejtenünk, hogy miért is kell a figurálisan ábrázolt megfeszített Krisztust és az átváltoztatott szentostyát is sírba helyezni, eltemetni.

Ezt a folyamatot jól érzékelteti az épített sepulchrummal, sírbolttal, úrkoporsóval rendelkező templomokban zajló szertartás. Az úrkoporsóknak eredendően két típusa van: a beépített és a szabadon álló (szétszerelhető, vagy mozgatható), ám ez a használatukat nem befolyásolja. Ugyanis a beépített úrkoporsóknál eleve a szarkofágot lezáró fedélbe van vésve egy teljes alakos halott Krisztus, melynek mellkasába egy kisebb márvány lap is be van ékelve. Vannak sepulchrumok, ahol csak a helyét láthatjuk már csak ennek a márványlapkának, ebből következtethetünk, hogy már nincsenek használatban, hiszen ennek az oltárkőnek is nevezett lapnak nagy szerepe van a szentelt ostya lehelyezésében. Ugyanis a depositio során nemcsak a keresztet helyezik a sírbolthoz közel, hanem egy átváltoztatott szentostyát is a fehér márványkőre helyeznek. Ezáltal a Corpus Christi absztrakt valója egyesül a figurális valósággal. A misztérium két eltérő szintje közvetlen kapcsolatba kerül egymással: a szubsztanciálisan átváltoztatott (átlényegített) kenyér érintkezik a figurálisan ábrázolt, statikusan jelképpé lett készített tárggyal. Mindkét tárgy statikusan és funkciójában animált tárgy, de az egyik dinamikus, a másik konstans jelleget hordoz. Ugyanis a faragott „kép”-nek nincs szüksége jelen esetben átváltoztató animációra, ugyanis konstans képviseli a jelképrendszerbe foglalt jelentését. A kenyér átlelkesítése dinamikus, ugyanis bár a jelképrendszere konstans képviseli a jelentést, de jelentőségét a konszekráció által kapja meg. A faragott szobor szentsége nem csak a befogadó rítussal, a felszenteléskor jelenik meg, hiszen a figura-praefigura viszonyában eleve hordozza a praefigura szentségét is. Nyilvánvalóan az egyházi használatba vétel szándéka igényli a felszentelés aktusát, mindazonáltal a beépített sepulchrumok a templomszenteléskor már eleve integrálódnak a szent jelképrendszerbe, valamint a templom saját motívumrendszerébe is. Mindezzel szemben a dinamikus jellegű kenyér a folytonosan ismételt konszekrációk során kerül a szentelmények sorába, ugyanis praktikusan, szavatossági okokból, mindig csak adott számú ostyát konszekrálnak az egyházközségekben, amennyire a legközelebbi istentiszteletig szükség van. Tehát a megszentelő dimenzióban átlényegített kenyérben a valódi Krisztus test jelenvalósága megkérdőjelezhetetlen és konstans a dedikáció után, de csakis utána, hiszen a formájának nincsen a jelképrendszerbe vett praefigurája. Általában persze van, de előképe csak azt mutatja, mivé válhat, de nem képviseli készítésének kezdetétől. Eleve kijelenthetjük, hogy maga a konszekráció az az absztrakciós folyamat, melynek során a kenyérből test lesz. Ezt a folyamatot a felkent végzi isteni erővel, és a hívek hite legitimálja.

Mindemellett fontos megjegyeznünk, hogy a beépített sepulchrumok márvány lapkája mellett a templomkertben eltemetett, vagy a mozgatható úrkoporsók fa faragványaira is helyeztek szentelt ostyát régebbi szertartásokban. Ugyanis középkorból származó, nagypénteki szertartásokról szóló feljegyzések leírják, hogy fehér kendőbe csomagolták a szentostyát tartó pyxis-t és fehér szalaggal a korpusz testére kötötték, majd így helyezték el a szentsírban. Mind az eltemetések, mind az úrkoporsós depositio-k fontos kelléke volt a pyxis, mely manapság egy talppal és fedéllel rendelkező, kehelyhez hasonlatos tárgy, mely alapvetően az átváltoztatott szentostyák tárolására szolgál és inkább cibóriumnak nevezik. Korábban nemes anyagból készült fedeles szelence volt. Egy-egy ilyen fedeles szelencébe helyezték általában a szentelt ostyát az eltemetésekkor. Manapság, ha olyan helyen kerül kialakításra a szentsír, ahol nincs szentségtartó, akkor a cibóriumot helyezik ki a szentsír fölé, és letakarják egy áttetsző selyem vagy más textil kendővel, ezzel jelezve az elrejtettséget, eltemetettséget.

Láthatjuk, hogy a statikus funkcionális tárgyanimáció igencsak meghatározza ezen szertartásrészek akcióját, viszont a jelentésrétegek megfejtéséhez sok támpontot nyújt a visszavezethető, koherens tárgyi rendszerek felépítettsége.

A depositio sajnos manapság kevéssé kap figyelmet, mert nem közösségi tevékenység, valamint általános megfigyelésem az, hogy a hívek nem engedik meg maguknak, hogy végignézzék a vonulást, és megtekintsék, milyen mozzanatok történtek az eszközökkel. Pedig éppen abban áll a csodája ezeknek a liturgikus cselekményeknek, ha a közösség látja mi történik, és érti is, hogy miért cselekszik a szertartásvezetők azt, amit.

Bibliográfia:

Bécsy Tamás - Mi a dráma, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

Juhos Rózsa - Sepulchrum: művészet és liturgia a késő középkorban, Képaktusok, http://vallasesmuveszet.kre.hu/fejezetek/chapters/VM_01_07.html#footnote-201-14 (Utoljára letöltve: 2023-04-12)

Ellinger Edina - Szubjektív objektum, SZFE, 2017.