A tervezés kezdetei, viola da gamba, cselló hibrid

A kezdeti strádium nem annyira látványos. Mivel nem vagyok hangszerész, rengeteg előtanulmány, információ és anyaggyűjtés szükséges a hangszer elkészítéséhez. Ezért elszegődtem Vajdovich Árpád Géza (nagybőgő és basszusgitár előadóművész, hangszerkészítő) és Baksa Péter (nagybőgő és basszusgitár előadóművész, zenetanár) kollégáim, barátaim mellé „CAD hangszerkészítő inasnak”. Jelenleg az ő elektronikus nagybőgő terveiket építem meg három dimenzióban virtuálisan, és adom hozzá kreatív ötleteimet, beleértve minden egyes alkatrészt a hangolókulcstól kezdve a hangszertesten, nyakon keresztül a támasztólábakig és körtékig. Ezáltal rengeteget tanulok a hangszer felépítéséről.
(Miért is a nagybőgő? Sokan nem tudják, de a vonósok közül a hegedű, a brácsa és a cselló nem a viola da gamba leszármazottja, hanem a fidulából és a lírából fejlődött ki. A nagybőgő viszont egyenes ági leszármazottja a viola da gambának, olyan szinten, hogy állítólag az első nagybőgőket basszus viola da gambákból alakították át.)

A viola da gamba jelentése térdhegedű, ami a hangszer tartására utal. A fidula és a rebec kereszteződésével jött létre. Öt vagy hat - a tenor hét - húros, az alsó fekvésekben bundozott vonós hangszer.

A szimfonikus zenében a központi szerep mai napig a vonós hangszereké. Ez a tipikusan európai trend a 16. században alakult ki, nagyrészt a viola da gamba által. A korabeli zenei esztétika egységes hangzásképet igényelt, és a gamba volt az első vonós hangszer, amely teljes hangszercsaláddá bővült (szopranino, szoprán, alt, tenor, basszus, kontrabasszus, szubkontrabasszus). Akkoriban a diszkant (szoprán), alt-tenor és basszus hármas volt elterjedt.
A gamba nem kvint hangolású, mint a hegedűk családja, hanem kvart, középen terc. Ezzel inkább a lanthangolásnak felel meg. Másrészt a hangszer fogólapja kromatikusan bundolt. Meglepő, de ezek nem fém bundok, mint a gitárnál, hanem bél húrok, amiket szükség esetén maga a zenész kötöz újra a fogólapon, mivel idővel elkopnak. Ez a két legnagyobb különbség.

A viola da braccio megszületése kb. az 1620-as évekre tehető, Északnyugat-Itáliában. Itt már nincsenek bundok és a fogás sem kromatikus, hanem diatonikus. Tehát gyakorlatilag megszületett a cselló és a hegedű.

Ennek ellenére a gamba még a 17. század végéig népszerű hangszer maradt, mivel a hegedű hangját akkoriban közönségesnek, ricsajosnak, az akkori „szórakoztató” zene hangjának tartották a viola da gamba „nemesebb” hangjával szemben. De amiatt is, hogy a korabeli szemlélet szerint a kvint hangolás túlzottan „egyszerű” volt. Antonio Stradivari (1644-1737) még készített viola da gambákat, de Olaszországban az utolsók között. Németországban, Franciaországban és Angliában is a 17. század végéig készítették a hangszert, de már zeneműveket egyre kevésbé írtak rá.

Érdekes hibrid volt a viola bastarda, amely a gamba és a hegedű hangolásának keveréke, rezonáns húrokkal. Feljegyzések szerint itt már megjelentek az acél és sárgaréz húrok a bél húrok helyett. Ebben az időszakban kezdett terjedni az opera műfaja, valamint a nagy zenekarok a kis létszámú kamaraegyüttesekkel szemben. Még egy adalék, hogy volt királyi udvar, ahol az udvari zenekaron kívül tiltották a nagy létszámú zenekarok létrehozását. Ez a szigor is gyorsan enyhült. Nagyon fontossá vált a hangerő. A viola da gamba bélhúrjaival halknak bizonyult az addig ricsajosnak titulált, olasz divatos hegedűcsaláddal szemben, amely fém húrjaival és erőteljesebb, érzelmes hangzásával a nagy zenekari művek domináns hangszerévé vált. (Az 1800-as évek végén például nagy vitákat váltott ki a szaxofon, hogy hangkaraktere túlfűtött az erotikától, később az egyik legnépszerűbb fúvós hangszer lett. Tény, hogy az emberi hangkarakterhez az egyik legközelebb álló hangszer. A másik ilyen a cselló, tehát a maga korában érthető, ha érzelmességével idegenkedést váltott ki, népszerűsége azóta viszont töretlen.)

Ám szerintem méltatlanul elfeledett hangszer a viola da gamba, gyönyörű hangjával, összhangzatok lejátszására alkalmas vonótartásával és felépítésével. Diszkrét eleganciája nehezen összeegyeztethető a mai rohanó, ricsajos világunkkal. A kortárs előadóművészek között többen úgy közelítik meg, mintha egy csellón játszanának. Az autentikus hangzás viszont nagyon más lehetett, ehhez szerintem Jordi Savall játéka áll a legközelebb.

Mivel az általam megálmodott hangszer elektro-akusztikus, a hangerőnek semmi jelentősége nincs, azt a kierősítés mértéke határozza meg. Az akusztikus rezonátornak inkább a hangszín szempontjából van szerepe. Másrészt ez egy hibrid, egy érdekes kísérlet a jazz és fusion zenei stílusokhoz tervezve.

Az általam elképzelt hangszerről
            Egyes források azt állítják, Johann Sebastian Bach feltalált egy hangszert (bár vannak írások, amelyekben a hangszert Johann Nikolaus Forkel ötletének tulajdonítják).  A neve, viola pomposa. Hangolása a mai csellóénak megfelelő, C G d a, de az a felett még van egy e’ húrja. A hangszer viszonylag nagy, egy pánttal karon tartották játék közben, ami elég fárasztó lehetett, valószínűleg ezért nem is terjedt el széles körben. Szerintem a tenor brácsa is hasonló okokból tűnt el az általános használatból. Viszont a plusz húr miatt nagyobb hangterjedelmű, mozgékonyabb hangszer volt, mint a cselló, a gyors, magas futamokat nagyon kényelmes volt lejátszani. Ezek a csellónál is nagyon drámai hatásúak tudnak lenni, viszont a magas fekvéseket nem igazán egyszerű lefogni. A hangszert Johann Christian Hoffmann, lipcsei udvari hangszerkészítő, Bach jóbarátja készítette el.

Az én elgondolásom is hasonló. Meglepő, de mikor kigondoltam, még nem tudtam a viola pomposa létezéséről, de ez utólag jó érzés számomra, mivel igazolhatja, hogy az ötletnek van létjogosultsága.
           
A hangszerem a viola da gambával szemben nem kvart, középen terc, hanem végig kvint hangolású lesz. A C G d a húrok alul egy F,, felül egy e’ húrral egészülnek ki, tehát lent a kontra, nagybőgő, fent az alt, brácsa hangtartományba bővül. A cselló „fretless” fogólappal szemben bundos lesz (még eldöntendő, hogy kötözött bélhúrokkal, vagy fém bundokkal). A húrok valószínűleg műanyag magú, acéllal tekercselt húrok lesznek. Nagyon fontos, hogy a bundozás ne tegye tönkre ezeket idő előtt, mivel egy minőségi csellóhúr igencsak drága. Az F, és e’ húr is megoldható, mivel a Pirastro és a Savarez kitűnő gamba húrokat gyárt. A menzúra (rezgőhúr) hossz a csellóknál 680 és 700 mm között változó, a 680-at inkább csak elektronikus csellóknál használják, mivel ott indifferens az akusztikus hangerő. Én 680-ra gondoltam, mivel ez megegyezik egy basszus-tenor gamba menzúrahosszával (640-680 mm). A vonó tartása a gambáénak megfelelő. A test tömör fa, „teknő” mélyítéssel, a híd alatt rezonátorral, melyhez alulról csatlakozik az integrált pick-up mikrofon. A jelenleg kapható elektronikus csellók tömör testűek, ezeknek a hangkaraktere eltérő az elektro-akusztikustól, utóbbi felhang dúsabb. A híd zónacsavarokkal szabályozható magasságú lesz (ez is inkább nagybőgőknél elterjedt), lehetővé téve mind a húrmagasság és a szög egyszerű szabályozását. A kulcsszekrényben nem hagyományos ék feszítésű kulcsok, hanem csiga hajtású basszusgitár hangolókulcsok lesznek (Schaller), a nagy áttétel miatt könnyen hangolható és pontos, feleslegessé téve a húrlábnál a finom hangolót.
A hangszer beépített előerősítést, hangerő- és hangszínszabályozót fog tartalmazni, ezzel lehetővé téve az erősítő kimeneten kívül a fülhallgató és a mobil hangszórók használatát és bemenettel a mobil zenelejátszó kierősítését. Szeretném még a Bluetooth kapcsolatot is lehetővé tenni, mobiltelefonnal, fülhallgatóval, külső hangszóróval. Tehát ezzel a hangszer nem csak professzionális koncerteszköz, hanem a tanulást megkönnyítő szórakoztató eszköz is lenne, lehetővé téve az egyszerű rájátszást és improvizálást a már elkészült felvételekre.

Persze a munka összetett, de megpróbáltam tömören összefoglalni a koncepcióm lényegét. Köszönöm a figyelmet!

Irodalom:
John Henry Van Der Meer: Hangszerek, Zeneműkiadó, Budapest, 1988
baroquebass.com
www.violadagamba.it