Apáczai-drámáink konfliktushálója

Az otthon fenomenológiai aspektusainak jegyében foglalkoztam a magyar irodalom egy sajátos mozzanatával, az Apáczai-drámák összehasonlító elemzésével. A két dráma – Németh László időben korábbi, 1955-ben keletkezett történeti drámája, valamint Páskándi Géza néhány évvel későbbi, 1972-es drámája – közös fókusszal Apáczai alakját helyezi a középpontba. A drámai műnem kívánalmai szerint ez a választás indokolt is, mivel a törékeny testű Apáczai kitüntetett és etikus személyisége, akaratereje, hűsége és szabadságvágya áll a két történeti dráma középpontjában, mégpedig II. Rákóczi György fejedelem monumentális alakjával szemben. Németh László drámája talán túlrészletezett is, ha úgy tetszik, euripidészi struktúrában bomlik ki a története, a tömegen kívül csaknem 40 szereplővel dolgozik, illetve több mint 27 ezer szóból áll (ezzel az Antigonét terjedelmének háromszorosa). Páskándi drámája ennek fele, 13 szereplője is nagyobb tömbökből összeállított struktúrára utal, azonban a kidolgozottsága éppenséggel aiszkhüloszi, azaz több vonatkozásban tág kereteket enged: mintegy a nézőnek szükséges a maga képzeletében kiegészítésekkel élni. Önmagában terjedelem és egyéb körülmény nem számíthat minőségi kérdésnek, egyébként is Németh László szövege felfogható olvasásra szánt drámai elbeszélésnek. Vagy Páskándié fordítva, olyan drámának, ahol szándékosan a rendező és a színház együttműködésére erőteljesen hagyatkozunk. Gondot jelent azonban, hogy mindkettő töredékesen, nem kellően kibontva mutatja be a drámai konfliktust, márpedig elsősorban erre kellene összpontosítaniuk, ez indokolná egyáltalán a történelmi dráma választott műfaját.

Úgy gondolom, hogy a két dráma összehasonlító elemzése relevánsan megvilágíthatja azt a korábbi ajánlásunkat, hogy a művészetkritikai elemzések homlokterébe az otthon kérdéskörét érdemes beemelni. Nemcsak azért, mert eleve az otthon kérdése forog fenn (hiszen Apáczai legfőbb törekvése, hogy a honi tudományos élet feltételeinek a megteremtését és a közművelődés egyáltalában vett lehetőségét az oktatási rendszeren keresztül középponti társadalmi kérdéssé tegye), hanem azért is, mert az ábrázolás művészeti igénye ugyancsak megkívánja, hogy Apáczait minőségében ragadjuk meg. Tehát a körülötte kialakuló konfliktust magát is otthonába kell vezetni, azaz úgy megragadni, hogy a drámai ábrázolás Apáczai személyét a magyar kultúrtörténet stallumában is elhelyezze. Másként szólva Apáczai ábrázolása is a maga otthonába kell érkezzen ahhoz, hogy azután a történeti dráma révén ezt a kérdést akár Németh László, akár Páskándi Géza a magyar színháznak mint elmondottat átadja…

Minek is kellett volna megtörténnie ahhoz, hogy így legyen, hogy valamelyik Apáczai-drámánk hazaérkezzen, és elkezdhesse előadásainak sorozatát? A drámák föl kellett volna mérjék, majd azt a tért kellett volna bejárják, amiben ez a releváns konfliktus kibontakozott: Apáczai presbiteriánus törekvései oly módon kellett volna szembekerüljenek a fejedelem ezzel ellentétes elgondolásaival, hogy abban személyes arculatuk mellett Erdély és a XVII. századi Magyarország átfogó lehetőségei és törekvései is láthatóvá legyenek. II. Rákóczi György nem maradhatna csupán egy Apáczai reményeit ellehetetlenítő szűkkeblű és korlátolt fejedelem. A presbiterianizmus ugyanis egy cizellált, szempontok erdőjétől feltételes alakja az önszerveződő társadalmi törekvéseknek, csak ott érvényesülhet, ahol egy közösség már képes és alkalmas rá, hogy átfogó (pl. hitéleti) kérdésekben is önszerveződés mentén valósítsa meg céljait. Ez az önkormányzatiság, szubszidiaritás, felvilágosultság még Angliában sem valósult meg tényleges módon (súlyos polgárháborúba torkollott). II. Rákóczi Györgynek meglehet nem is annyira azzal volt gondja, miként az a drámákból következik, hogy Apáczai elveiben túl sok a szabadság, veszélyeztethetik a fejedelem személyét a későbbi felekezeti harcok, esetleg ő maga is a meggyilkolt I. Károly angol király sorsára jut. Inkább aggaszthatta az, hogy egy török elnyomás időszakában az egyházi hierarchia felszámolása nem időszerű, az egyháznak épphogy önvédelemre alkalmas a struktúrája. A fejedelem valójában a XVII. századi Erdély reményeit testesíti meg (legyen képes bár gyatra minőségben erre), aki minden anyagi és szellemi lehetőségét egy gyarapodó fejedelemség ügyének kell a legkisebb kétség nélkül sine dubio szentelje. II. Rákóczi György alakja (sorsa?) részben valóban a Móricz által olyan emlékezetesen megrajzolt Báthory Gáborét idézi, aki a függetlenségről mindenkinél szebben álmodozott, de cselekedetei borisszák és meggondolatlanok voltak. II. Rákóczi György, bár szintén túlvállalta magát, ám ő volt az is, aki a szászfenesi csatában eposzi küzdelemben karddal vívva adta életét az elveiért.

A két dráma konfliktusait, szerkezetét vélhetően jobban elrendeznék azok a viszonyok is, amelyek akár Apáczait, akár a fejedelmet a női szereplőkkel összekötnék. Páskándi esetében nem jelenik meg a színen sem Aletta van der Maet, a csodálatos és tragikus feleség alakja, de Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony sem, aki nemcsak a fejedelem édesanyja, hanem több esetben Apáczai támogatója, akinek szerepe lehetett abban, hogy a fejedelem Apáczaival kapcsolatos magatartása mérsékelt maradt, soha nem ragadtatta el magát jobban a szóbeli feddésnél. Németh Lászlónál ugyan Aletta van der Maet alakja megjelenik, de szerepe visszafogott, Lorántffy Zsuzsánna nála sem lép színpadra.

Fontos körülmény azonban az is, hogy Rákóczi fejedelem nem csupán a szólás, a tanulás, az ismeretszerzés kérdésében állt szemben Apáczaival, ahogyan azt Németh és Páskándi láttatja, hanem részt vett a II. Ulászlótól kezdve már megingott szász kérdés (adózás, határvédelem) fejedelmi alkuiban, túlkapásaiban. A szászok hűségéért és a védelmi harcokban való részvételéért már Ulászló zálogba adta Törcsvárat a szászoknak, de nekik adta Hétfalut és Apácát is birtokaival, népességével együtt, hogy ezek a barcasági magyar falvak a szászoknak adózzanak (ennek további pl. felekezeti életre gyakorolt következményeivel). Ez az alávetettség Bethlen Gábor idején sem szűnt meg teljesen, míg II. Rákóczi György gyakorlatilag védelem és megkötés nélkül ismét átengedte a barcasági települések jogait. Ugyan a Csere-nemzetség Apáca összeírásaiban nem szerepel, tehát vélhetően betelepedtek a faluba, illetve a család kisnemesi származása is feltételezhető – így mentesülhettek a szászok számára megállapított egyes adóterhektől – az ugyancsak nyilvánvaló kettejük konfliktusa során, hogy Apáczai nemcsak a gyulafehérvári és kolozsvári kollégiumot, de nem is csak az önrendelkező református irányzatot és a honi tudományos élet megteremtésének szükségességét képviselte a fejedelem előtt, hanem Erdély gyarapodásának és fölemelkedésének egy másik módját – már apácai mibenlétével is. Vitájuk számtalanszor megismétlődött és kiújult a magyar történelem évszázadai során: a fontolva haladás viszi-e előbbre a közösség ügyét, vagy az a függetlenségi törekvés, amely harcok árán is vállalja a küzdelmet.

Ez az összetett konfliktus-háló azonban a drámákban nem jelenik meg, mindkét esetben egy hitéleti-oktatási kérdésekben kiélezett szabadságértelmezés ütközik meg a fejedelmi zsarnoksággal. Ebben az értelemben a konfliktus ugyan drámainak, erőteljesnek és feszesnek hat, de valójában értékszerkezetében zárt, és elvéti a két átfogóan összetett álláspont tragikus lényegét. Nem lehet mindkét nézőpont céljait egyszerre elérni. A fontolva haladás kitüntetett elve, hogy minden csepp vért meg kell kímélni; míg a függetlenségi törekvés a fontolgatást meg a közművelődés lassan és biztosan megvívható eredményeit cáfolja azzal, hogy II. Rákóczi György saját idejében is igaz: a megszállás már több mint száz éve tart. Alighanem csak egy olyan szellemi óriása volt ezekben az évtizedekben Erdélynek és Magyarországnak, aki a két törekvést közvetíteni tudta, és egyszerre volt képes az iskola, a tudomány és a művelődés, de a szabadságharc elvét is előbbre vezetni: a kivételes Bethlen Gábor. Vagyis ahhoz, hogy a konfliktus szerkezete a drámák valamelyikében otthoni, tényleges és érvényes alakzatban láthatóvá váljon a színpadon, szükséges lenne kirajzolódnia, hogy Apáczai és a fejedelem külön-külön képtelenek a céljaikat elérni, de amennyiben őket egy oldalon, mintegy sorsközösségben egyesítve tudhatnánk, akkor kettejük közös erejéből egy Bethlen-alak rajzolódhatna ki. És amennyiben megjelenne a drámákban Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony, talán éppen ennek az igényét képviselhetné, még ha, amint azután valójában történt, eredménytelenül is…