Az 1593-ban kiadott orgonaiskola magyar fordítása. Harmadik rész.

Az Il Transilvano, dialogo (1593) című orgonaiskola végén az úgynevezett erős és gyenge hangok, vagyis a hangsúlyos és hangsúlytalan hangok szabályait ismerjük meg, melyeket az ahhoz tartozó erős és gyenge ujjaknak kell játszaniuk. Diruta ezt változatos példákon keresztül mutatja be, hangsúlyos, vagy felütéssel kezdődő ütemekkel.

A mutató és gyűrűsujjak az erős ujjak, és mindig ezeknek kell az erős, vagyis hangsúlyos hangokat játszaniuk. A hüvelykujj, középső és kisujj, pedig a gyenge ujjak, ezek játsszák a hangsúlytalan hangokat, tehát egy skála játszásánál ugyanaz a két ujj váltogatják egymást. Ez teljesen eltér a ma megszokott ujjrendektől, azonban ha egy pillantást vetünk egy régi orgona billentyűzetére, észrevehetjük, hogy sokkal rövidebbek a billentyűk a maihoz képest, ami megnehezíti a hüvelykujj alátételét. A Diruta féle ujjrend a játék artikulációjára is hatással van, e darabok zenei és korhű eljátszásának feltétele az effajta ujjrend figyelembe vétele.

Diruta Már régóta tapasztalom a jobb kéz rossz tartásából adódó nehézségeket azoknál, akik az emelkedő hangsort a második ujjukat megfeszítve és erőltetve játsszák, a nagyujjat a kéz alá kényszerítik, valamint az ötödik ujjat túlságosan behúzva tartják. E módon az ujjak – egyik, s másik kézben – bemerevednek, és oly módon feszítik az ínakat, hogy megakadályozzák a többi ujjat abban, hogy frissen száguldjanak a billentyűkön. Ebből fakad, hogy sok orgonista játéka e rossz szokások miatt ritkán cseng a fülnek kellemesen, mint ahogy kellene.

Diruta korából más ujjrendekre vonatkozó leírás is létezik, és ami közös bennük, hogy mindegyik kerüli a hüvelykujj, vagyis az első ujj használatát. Ennek egyik oka, hogy skálát játszva, véletlenül se kerülhessen a hüvelykujj fekete billentyűre, ami kényelmetlen helyzetbe hozná a kezet.

Erdélyi Mi a magyarázata annak, hogy emelkedésnél [bal kézben] nem az első és második ujjat, és ereszkedésnél nem a harmadik és negyedik ujjat használjuk, mint ahogy sok rátermett orgonista teszi?

Diruta A feltett kérdés igen fontos dologra utal, és minden elismeréssel adózva az említett talpraesett orgonisták iránt, le kell szögezni, hogy a fent lefektetett szabály sokkal jobb az övékénél. Tudvalevő, hogy emelkedésnél a hüvelyk – avagy nagyujj – használata kiválóan beválik addig, amíg az fehér billentyűkön játszik. Azonban amint b módosított hanggal van dolgunk, a fekete billentyűket is, melyek rövidebbek a fehéreknél, a nagyujjal kellene billentenünk. Ahogy tapasztalható, ez igen nagy kényelmetlenséget okoz a kéznek, míg a harmadik ujj ehelyett gyorsan és könnyedén boldogul. Továbbá semmiképpen sem szabad az ereszkedést a negyedik ujjal kezdeni, mivel a bal kéz negyedik ujja jóval gyengébb, mint a jobb kéz negyedik ujja, mint tudjuk. Ha valaki ennek ellenére csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy emelkedésnél a második és első ujjat használja, vagy a harmadik és negyedik ujjal óhajt süllyedni, megtehetik, ám a saját kárukra. Mindenesetre a legfontosabb, az erős és gyenge hangokra és ujjakra vonatkozó intelem megtartása, máskülönben semmi jó nem sülhet ki a dologból, mint ahogy az alábbi és más példákból is tapasztalható, melyeket később teszek majd közzé.

Ezután az intavoláció egyszerű formáját mutatja meg Diruta négyszólamú homofón, majd rövid polifón darabok átírásán keresztül partitúrából orgonakottába. A példákon keresztül elmagyarázza azt is, hogy melyik ujjaknak kell a különböző kisebb-nagyobb hangközöket fogniuk. Ezt a skálamozgások, majd különböző díszítések ismertetése követik. A virtuóz skálák és polifón szerkesztésmód előadása elegendő ahhoz, hogy az olvasó egy toccata-t megtanulhasson. Nem véletlenül a könyv függeléke 13 toccata-ból áll, a kor híres orgonistáinak műveiből válogatva.

Kottapéldákon keresztül ismerteti Diruta a groppo, zárlatigroppo, tremolo és tremoletto díszítéseket.

Tremolo:

A tremolók játszásánál ügyelni kell az ügyes és kecses billentésre, nem úgy, mint ahogy sokan teszik, akik az alsó váltóhangot fűzik ebbe a díszítésbe ott, ahol a felső váltóhangnak kellene szólnia. Ahogy a mélyhegedűsök, hegedűsök vagy lantjátékosok – más húros és fúvós hangszeresekkel együtt – megfigyelhető, hogy a felső váltóhanggal kísérik a tremolo-t, nem pedig az alsóval, mint ahogy a félértékű hangra megírt példa mutatja.

Nagyon fontos, hogy itt Diruta a tremolo előadásmódjára vonatkozóan is ad intelmet, mégpedig, hogy a díszítés utolsó hangján meg kell állítani azt. Erről beszélnek későbbi zeneszerzők is, mint például Girolamo Frescobaldi a Toccata-k első kötetének (1615) előszavában, valamint Giovanni Battista Bovicelli Regole e Passaggi (1594) című művében. Ehhez még hozzáfűzi, hogy tremolózni lehet:

Egyes ricercare-ok és canzone-k, vagy bármely más darab kezdetén. Ha az egyik kéz több szólamot vezet, és a másik kéz csak egyet, úgy ebben az egy szólamban kell tremolózni, továbbá tetszés szerint, ahol az orgonistának kényelmes és helyénvaló a megszólalása. A könnyedséggel és helyes alkalmakkor játszott tremolók megszépítik az egész játékot, a dallamot élénkké és frissé teszik.

Diruta megismerteti az olvasót az ún. tremoletto-val, melyet a hang elé kell játszani, és mestere, Claudio Merulo stílusára volt jellemző:

Egyes Orgonisták szokása, (különösképpen Claudio Merulo úré) a lefelé haladó hangsor hangjait összekötni az úgy nevezett tremoletto-val, mint ahogy az alábbi példa mutatja.

Erdélyi Ezek az utolsó tremolettók nehezebbnek tűnnek a többinél.

Diruta Való igaz, hiszen ez nem kezdőknek való feladat. De ha már szóba kerültek a tremolettók, amiket Claudio úr az ő Canzone alla francese kötetében olyan gyakran használ a passzázsoknál, tudni való, hogy bár első látásra igencsak nehéznek tűnnek, de betartva a tremolókra vonatkozó intelmeket könnyen elsajátíthatók.

Ez után lezárul a didaktikai rész és Diruta elbúcsúzik az Erdélyitől, valamint megígéri neki, hogy ha még maradt kérdése az orgonajátékkal kapcsolatosan, egy másik alkalommal a rendelkezésére fog állni.

Erdélyi Semmi kétség nem maradt bennem, hiszen szavakkal, szabályokkal és példákkal illusztrálva minden szükséges kérdésre fény derült. Ezért a szeretetteljes felkészítéséért örökké hálás leszek, és ha néha kérdéseimmel kellemetlenkedni fogok, az a vágyódásom miatt lesz, mely e elhivatottság ébreszt bennem.

Ezt követi egy 13 toccata-ból álló antológia Girolamo Diruta, Claudio Merulo, Andrea Gabrieli, Giovanni Gabrieli, Luzzasco Luzzaschi, Antonio Romanini, Paolo Quagliati, Vincenzo Bell’havere és Gioseffo Guami műveiből összeállítva.

A zeneművek után az Erdélyi és Diruta még egyszer találkoznak, és ez alkalommal is sok érdekes dolgot olvashatunk. Mikor az Erdélyi rákérdez, hogy aki idáig a régi módszer szerint orgonált, megtanulhatja e az új fajta játékmódot, Diruta elmeséli első találkozását mesterével Claudio Merulo-val egy velencei „orgonapárbaj” alkalmán.

Diruta Amíg rossz elvek alapján gyakoroltam az orgonajáték művészetét, mely a hosszú eltelt idő alatt szokásként vert bennem gyökeret, ki engem hallgatott és látott, az gyönyör helyett – melyet vártam volna – igen gyakran nevetésben tört ki. De miután beláttam hibámat útra keltem, és különböző vidékeken járva végre a nemes Velence városába értem, ahol Szent Márk híres nagytempomában egy orgonapárbajnak voltam fültanúja. A templom két orgonája oly művészien és olyan eleganciával válaszolgattak egymásnak, hogy hallatán majdnem kibújtam a bőrömből, és telhetetlenül vártam, hogy megismerjem az orgonajáték eme két bajnokát. A templom kapujában állva végre megpillantottam feltűnni a San Marco két orgonistáját, nevezetesen Claudio Merulo-t és Andrea Gabrieli-t, akiknek magamat ajánlva a követésükre vállalkoztam. Claudio úr tanítványául fogadott, és ő a tudásával, míg én a gyakorlásommal járultam hozzá ahhoz, hogy elhagyjam a rossz módszert és a jót tanuljam meg.

Itt újra becsatlakozik a beszélgetésbe Michele Melchior lovag, és kéri Dirutát, hogy ajánlja Erdély fejedelmének az értekezést. A szerzetes erre ígéretet tesz, továbbá kilátásba helyezi az Il Transilvano dialógus második részének a kiadását, melynek ismereti is a tartalmát. A második rész végül 1609-ben került nyomtatásba.

Lovag A Mű önmagában alapvető fontosságú és kiváló. Ha más nem is, legyen elég, ha Caludio Merulo úr veszi védelmébe a kritikákkal szemben, de további oltalom reményében ajánlhatná a Művet a nagyságos erdélyi fejedelemnek, ki a virtuózok, és főleg az orgonisták híres pártfogója.

Diruta A kötődés, melyet a Nagyságos Fejedelem iránt érzek, és a zálog, melyet a mű az ő neve által élvez arra sarkallnak, hogy neki ajánljam azt. Az ő nemes lelke, és más szempontok, hogy az ő orgonistájának, a kiváló Maestro Antonio Romanini tetszésében járjon, arra buzdítanak, hogy talán (sőt biztosan) Isten segítségével elhatározom a Második Kötet megírását, mely azt hiszem nem lesz kevésbé tanulságosabb az elsőnél. Mindazonáltal, hogy e tudomány, vagy művészet (hívjuk aminek akarjuk) legmagasabb fokát elérjük, szükséges elsajátítani mindenféle vokális darab intavolálásának a módszerét, az ellenpont fantasia komponálását, a móduszok elvét és transzponálását a Cantus Firmus és Canto Figurato összefüggésében, mely tudás minden orgonistának szükséges lesz.

Gioseffo Guami (1542-1611): Toccata del Secondo Tuono (az Il Transilvano antológiájából) című darabjának a felvétele Bátori István előadásában: