Az élet furcsa rendező…

Március 3. Interjúalanyom Kárpáthy Mariann, első professzionális női mímusunk, aki második alkalommal lát vendégül múltidéző beszélgetésre. Ösztöndíjas munkám jelen szakaszában egykori férje és tanítója, Kárpáthy Zoltán pantomimművész pályáját kutatom, aki minden kétséget kizáróan megkerülhetetlen alakja a magyar mimtörténetnek, aki nélkül a műfaj kibontakozása és fellendülése hazánkban gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna. A filozofikus témák feldolgozása volt az ő útja, ezt szerette a műfajban mindenek felett, ezzel hozott új színt a pantomim világába nem csupán hazai, de nemzetközi szinten is. Hatvanas évekbeli tanítványai kiemelkedő tehetségű művészként, különlegesen karizmatikus emberként, egyfajta vallási vezetőként emlékeznek rá – sokuk életében meghatározó volt a Zoltánnal töltött időszak, akár művészi pályán maradtak, akár nem.

Amennyi tehetséget kapott azonban a színházhoz, annyira híján volt annak az élet, az emberi kapcsolatok terén – fogalmazott korábbi találkozónkon vendéglátóm, Kárpáthy Mariann rendező. Nem véletlen volt rövid életű pantomimes virágkora, amelyet nagy szakmai tisztelettel igyekszem feltárni most. Nem véletlenül beszélnek a szinte önkívületi lelkesedésben Zoltánnal töltött munkás évekről egyszersmind nehéz szívvel a már idős tanítványok. És nem véletlen az sem, hogy a decemberben egyeztetett személyes interjúra kitartó igyekezetem ellenére sem kerülhetett az elmúlt hónapokban sor.

Mostani diskurzusunk épp ezzel a témával kezdődik: Mariann, és Zoltánnal közös fia, Krisztián kérdezgetnek legutóbbi telefonos próbálkozásomról, és kérlelnek, hogy saját érdekemben ne keressem Kárpáthyt többé. Én köszönöm kedvességüket, de azt mondom: tíz éve sem ment könnyen, mégis sikerült több alkalommal is jó hangulatban találkoznunk; meg kell, hogy próbáljam, legalább még egyszer. Krisztián sóhajt, érzem, hogy győzködne még, de tiszteli döntésemet - magunkra hagy bennünket.

Beszélgetni kezdünk: tanítási metodikákról, előadásokról, személyes megélésekről. A virág című jelenethez érkezünk, amellyel Mariann 1965-ben működési engedélyt szerzett, s amelyet úgyszólván Kárpáthy Zoltántól örökölt. Miről szólt ez a szám? – kérdezem. Semmiről. – hangzik a válasz. Aztán hosszan magyarázza: egy magocska kicsírázik, szárba szökken és levelet bont, virággá lesz - bimbót növeszt és kinyílik. Majd elhervad, elszárad, de magja a földbe hull... Filozófia... Látom magam előtt a finom, plasztikus mozdulatokat, ahogy Zoltán kezei formálhatták; elképzelem, ahogy Mariann női energiákkal átitatva megjelenítette, s közben hallgatom a semmi mögöttesét, a megszüntetve megőrizni dialektikáját, az élet folytonosságát: a mindent.

Nyílik az ajtó, belép Krisztián. Az élet furcsa rendező – mondja komoran, összetörten. Most hívtak: kórházban van, haldoklik.

Néhány nap múlva végleg elment Kárpáthy Zoltán, az első professzionális magyar pantomimművész, a nonverbális filozófus, a kívül is, belül is tüskés, ám lenyűgöző virág. Nyugodjék békében.

Nem keresem többé.

Hulltak magok sokfelé.

Megőrizzük.