Az elevatio misztériuma

Ezen írásom a depositio-ról szóló esszém folytatása.

Néhány szó a depositio-ról: a depositio a keresztény hagyományban a nagypénteki szertartást lezáró liturgikus akció, melyben a keresztről levett korpuszt, netán a teljes feszületet egy mellékoltárhoz viszi a szertartásvezető és az asszisztencia és szertartásos jelleggel „eltemetik”. Ennek modern változatában a feszületet elhelyezik egy oltár alatt kialakított helyen, netán, ha a templomnak van saját selpulchruma (úrkoporsója), abba helyeznek el egy halott Krisztust ábrázoló szobrot. Egyes templomokban eleve beépített szentsírok találhatók, melyből nem lehet elmozdítani a halottat ábrázoló szobrot. Ebben az esetben egy kelengyébe csavart megszentelt ostyát helyeznek a faragott szobor mellkasán elhelyezett kis oltárkőre. Régebbi szertartásokban ez az extraliturgikus gyakorlat egészen konkrét értelmezést kapott: a templomkertben földelték el a Krisztus szobrot, vagy a feszületet. Olyan feljegyzést is találunk, ahol a feszület mellkasához spárgával rögzítettek egy kendőbe csavart szentostyát, és azzal helyezték a földbe. Olyan leírást is találunk, ahol a figurális ábrázolás helyett cibóriumba helyezett szentostyát földeltek el. A depositio egy liminális, azaz határhelyzeti rítus. Határhelyzetet teremt. A helyéről, a tabernákulumból eltávolított szentostya elföldelése Krisztus pokoljárását jeleníti meg egyértelműen, és három napon keresztül határhelyzeti státuszban tartja a szentséget azért, hogy az elevatio szertartásában kiemeljék, és teljes pompájában megjelenjen ismét a főoltáron a húsvéti vigíliában. Arnold van Gennep terminusát azért tartom helyénvalónak, mert egy liturgián belül helyet kapó, nagymértékben mimetikus eszközökkel operáló, extraliturgikus cselekménysor a preliminális-liminális-posztliminális tengelyen épp olyan zárt rendszert teremt, mely ráadásul átível két teljesértékű rítus között.

Ugyanis az elevatio rítusa megelőzi a húsvéti vigíliát, de nemcsak megelőzi, hanem elő is készíti. A húsvéti vigíliában a feltámadt Krisztus jelenik meg a hívek előtt a szentelt tűzről meggyújtott húsvéti gyertya képében. In effigie – tehát terminus értelemben a húsvéti gyertya megszemélyesíti a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus testét. Ugyanis az öt tömjénszem, melyet a húsvéti gyertya viaszába nyomnak bele a tűzszenteléskor Krisztus öt sebét jelképezi. Mindemellett a nagyméretű húsvéti gyertya Isten ószövetségi tűzoszlopként való megjelenését is megidézi.

A vigília kezdeti szakaszában sötétség honol a templomban, majd a megjelenő szertartásvezető és asszisztencia bevonul a templom kapujában megszentelt tűzről meggyújtott húsvéti gyertyával, miközben a „Krisztus világossága! – Istennek legyen hála!” formulát éneklik háromszor megállva. A szentmise instruktív része szinte teljes sötétségben zajlik. Majd az igeliturgia előtt, vagy evangélium felolvasását megelőző Alleluja éneklése alatt a templom fénybe borul, és a templom összes harangja zúgni kezd (visszatérnek Rómából a harangok, ugyanis úgy tartja a mondás, hogy a nagycsütörtöki szertartást követően a harangok Rómába mennek – ezzel magyarázták a szentségi csendet, mellyel ez Egyház a nagycsütörtöktől nagyszombatig/vasárnapig eltelt három gyásznapot kijelölte). A vigíliában ekkor elhangzik az Evangélium a három Máriáról, akik kenetet vittek a sírhoz, de egy angyal fogadja őket a sírnál, jelentve, hogy a Megváltó feltámadt. Alapvetően a mimetikus rítusok közé sorolható „Quem queritis?”, „Kit kerestek?” trópus ezen a helyen hangzott el. Ugyanis ezen trópust egy időben jelzésszerű „jelmezben” nőnek beöltözött papok el is játszották egy karinges pappal, aki angyalnak volt öltözve. (Sokan ebből a trópusból és aztán bővüléséből származtatják a középkori színjátszást, bár ez jelentősen vitatott, és sem színházelméletileg, sem dogmatikailag nem állja meg a helyét.) Innentől a feltámadási misének tulajdonképpen nincs jelentősen eltérő mozzanata egész a körmenetig. Ugyanis a körmenetben elöl viszik a feltámadt Krisztus szobrát, melyet a vigília kezdetén kihelyeztek az oltárra, vagy a főoltárra. Ebből is látszik, hogy nincs külön szertartása az elevationak, csak egyszerre ott van a feltámadt Krisztus. A hívek teljesen bizonyosak abban, hogy a liturgia is azért történik meg, mert Jézus Krisztus feltámadt. A jelenidejű drámai történet a rítuson belül realizálódik újra és újra – a vigíliában erősen koncentrálódva – mindenesetre az ismétlődés adja a rememoratív jellegét a rítusnak, mellyel a közösségben meg kell erősíteni a feltámadás tényét.

Node, mintha elfeledkeztünk volna fő témánkról, az elevatioról. Mindvégig erről volt szó, csak épp oly rejtetten, mint ahogy azt az elevatio rítusa is diktálja.

Ha a depositiot elmozdításnak, lehelyezésnek, a halállal egy napon történő temetésnek értelmezzük, akkor az elevatio jelentéstartalma a kiemelés, felemelés, de semmiképpen nem az exhumálást hordozza. Talán Jézus Krisztus feltámadása, testének szubsztanciális átalakulása, majd kiemelkedése a sírból festheti le az elevatio valódi tulajdonságát (mindenesetre ennek a sírból való kiemelkedésnek nincsenek szemmel látható bizonyítékai, csakis a fantázia által leírt emberi megjelenítések mentén filozófiailag és dogmatikailag leírt absztrakt formában tudjuk elképzelni, lsd. lentebb).

Mindemellett elevatív akciónak tekinthetünk a rítuson belüli mindennemű elemelést, felemelkedést. Elevationak nevezhetjük az oltárról felvett és felmutatott szentostya és kehely kettősét, az Úrmutató négy égtáj felé való bemutatását, a nagypénteki adoratio crucis-t (kereszt előtti hódolat) megelőző keresztfelmutatást és leleplezés. De akár az Elche városában működő, Mária mennybevételét eljátszó misztériumjáték óriási csörlős szerkezete is olyan 'elevator', mely az elevatiot segíti, ugyanis a templom szentélyének boltívéből jelmezes embereket eresztenek le, akik felrögzítik a halott Szűzanya szobrát az emelőszerkezetre, és azt ismét emberekkel együtt felhúzzák a kupolába, és eltűnik egy csapóajtó-nyílás mögött. Az elevationak tehát rengeteg liturgikus formája létezik. Mégis mi most a depositio-s szertartást követő elevatív akciót vizsgáljuk. Ugyanis amennyiben a depositio liminális állapotba juttatja a fentebb említett korpuszt, vagy becsomagolt szentostyát, vagy feszületet, addig az elevatio kiszabadítja ebből a küszöbhelyzetből. Viszont a küszöbhelyzeten belül nem történik liminális rítus. Hiszen az elásott, „eltemetett” sepulchruba helyezett figurális vagy absztrakt szentségekkel nem történik a feltámadásig semmilyen akció. Ugyanis az aktív cselekvés csakis tudat alatt működik ebben az esetben. A liminális rítusban Krisztus alászáll. Megjárja a poklot és a mítosz szerint legyőzve a halált feltámad (a garamszentbenedeki úrkoporsó egyik oldalán található relief azt meséli, hogy Jézus a pokoljárása közepette kiszabadítja az ősbűn miatt odakerült Ádámot és Évát, valamint feltételezhetően keresztelő Szent Jánost, ehhez hasonlóan több mitikus történet is leírja Krisztus alászállását, mindenesetre az evangéliumok nem emlékeznem meg ilyen eseményekről) Tehát a történések a mítoszt transzcendens terében zajlanak. Emiatt jogosan merülhet fel a kérdés, hogy milyen rítusról beszélhetünk, ha egyszerűen nem történik emberi beavatkozás a rendszerbe. A választ pedig épp a tudat alatt működő kontemplációs folyamatok és a devóciós rítusok adhatják: a pokoljárás olyan egyéni út, mely minden hívőben magában játszódik le. Miután részt vett a depositio-s szertartáson, maga a hívő is a kontemplatív jelenléte miatt azonosul a helyzettel, és egyéni áhítata során járja végig elméjében, szívében, lelkében (ki hol tudja) az elevatio utánig, a vigília csúcspontjáig tartó utat.

A feltámadási mise (vigília) előtt a klerikális megbízottak kiürítik a szent sírt, ha történt valódi földbe helyezés, akkor kiássák a szentségtartót. És visszahelyezik a főoltár tabernákulumába a szentelt ostyákat, melyeket eddig egy mellékoltár tabernákulumában őriztek, vagy épp a szentsír fülkéjében helyeztek el. Ezután veheti csak kezdetét a szentmise, ahol a hívek azzal szembesülnek, hogy „minden a helyén van”. A kizökkent világ a Megváltó feltámadásával visszatért rendes kerékvágásába: ez megnyugvással tölti el a húsvéti szent három napban drámaian felzaklatott híveket.

Az elevatio lezárja a határhelyzeti, liminális rítust, tehát a titokban történő kiásás/helyrevivés maga a posztliminális rítus, mely visszaintegrálja a rítus tárgyát, magát Krisztust a megfelelő, kiemelt helyére.

Animációs szempontból vizsgálva megfigyelhetjük, hogy a kiemelt tárgynak nincs animált mozgatása, hiszen titkosan történik, ám magának a kiemelésnek van animatív funkciója: kijelenthetjük, hogy a statikus funkcionális tárgyanimáció szempontjából a teljes átlelkesítést az elevatio után, a szentmisében a közösség hite által kapja meg. Dogmatikailag a lélek végig vele van, ugyanis az átváltoztatott ostya mindvégig maga Jézus Krisztus valóságos teste (mindemellett nem feledkezhetünk meg a húsvéti gyertyáról, mely még egy újabb alakban mutatja fel, jeleníti meg a feltámadottat), ám az elrejtett szentelménynek nincs látható manifesztuma, ezért éppen a figurális ábrázolású halott Krisztussal összevetve lehet megállapítani „élését”, illetve a misztérium rejtetten zajló történései (pokoljárás) azok, melyek „életben tartják” a tárgyat. A depositio és az elevatio olyan animatív jellegű akciók, melyben a helyváltoztatás által mesélnek történetet. A mítosz történéseit a transzszubsztanciáció által konszekrált szentostya és a figurálisan ábrázolt halott Krisztus hordozásával és áthelyezésével és összeillesztésével (vagy legalább egymás közelében való elhelyezésével) jelenítik meg. A mimetikus rítushoz képest itt egy speciális animatív „pakolással” találkozunk. Ugyanis a szertartást vezetők, az asszisztencia és a hívek is tulajdonképpen szereplőivé válnak a történetnek, melyet megvalósítanak. Nincs szó szoros értelemben vett bábmozgatás, csak a közösség hite által átlelkesített szobrok és absztrakt tárgyak (konszekrált szentostya és tartója) egyik jelentőségteljes helyről a másik szintúgy jelentőségteljes helyre való átmozgatása, mégis ezen akciók absztrakt megvalósítása szemmel láthatóan rokon a színházi tárgyanimációval és a bábszínházzal. Mintegy ősképként is felfoghatjuk, ugyanis a koherens tárgyi rendszerek nagy hatással voltak a bábos-animációs vásári performanszokra és a néphagyomány évenként ismétlődő rítusaira is. Pontosabban fogalmazva a néphagyomány ősibb, pogány ősrítusból származó megmozdulásai szorosan kapcsolódnak ezekhez az akciókhoz olyan módon, hogy a rítusok alapvető cselekvésrendjét megtartották, csak a mítoszt cserélték le, vagy egészítették ki. Itt lehetne írni részletesebben az eleusziszi misztériumról, mely alapvetően a keresztény húsvéti vigília egyértelmű ősképe, ám az elevatiorol szóló esszét ezzel lezárom.

Mindesetre a húsvéti vigília és az eleusziszi misztérium közös pontjairól szóló újabb esszé igényét szülte ez az eszmefuttatás. A későbbiekben erre is sor kerül.

Bibliográfia:

Arnold van Gennep - Átmeneti rítusok, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.

Juhos Rózsa - Sepulchrum: művészet és liturgia a késő középkorban, Képaktusok, http://vallasesmuveszet.kre.hu/fejezetek/chapters/VM_01_07.html#footnote-201-14 (Utoljára letöltve: 2023-08-24)

Ellinger Edina - Szubjektív objektum, SZFE, 2017.