Az élő szó ereje - II. rész

Képzeljünk el egy kisgyermek gondozót vagy óvodapedagógust, aki a csoporttérben ülve arra készül, hogy elmeséljen egy mesét. Körülötte izegnek-mozognak a gyerekek, nagy a nyüzsgés, a figyelem sokfelé szóródik. Ebben a helyzetben számos lehetőséget rejt magában, ha saját szavainkkal, szabadon szőjük a történetet, és nem kötött szöveget mondunk (felolvasva vagy memorizálva). Cikkünk első részében már elkezdtük sorra venni, miben segíti mindez a mesélőt. Beszéltünk arról, milyen előnyei vannak a fizikai szabadságnak, ami abból adódik, hogy nem tartunk könyvet a kezünkben. Most arra fókuszálunk, mi következik abból, milyen lehetőségeket és előnyöket hordoz, ha magát a szöveget szabadabban kezeljük.

Amikor nem szó szerint mondjuk a mesét, hanem szabadon, a mese szövegét adott helyzetnek megfelelően tudjuk változtatni (kötött improvizáció), sokkal koncentráltabb figyelemmel követjük a mesehallgatókat és a mesemondás helyzetét, és arra spontán reagálva, azzal élő összhangban szőjük a beszédünket. Ez sokkal intenzívebb jelenlétet igényel a mesemondó részéről, ám ez a jelenlét hatalmas ajándék és sok jó dolog elindítója. Ilyenkor érződik: „itt és most Neked mesélek.”

De tulajdonképpen mik ennek a jelenlétnek, az itt-és-most-ban való reagálásnak a konkrét jelei, megjelenési formái? Miben nyilvánul meg?

Vegyük először a mese elkezdésének, a mesei térbe való bekerülésnek a helyzetét. Ha a szóbeli hagyomány mestereit, a régi mesemondókat követjük - akik ugyanazt a történetet százszor százféleképpen mondták el-, már a kezdés is spontán, s a pillanat adott történéseihez igazodik. A „hol volt, hol nem volt”-ot megelőzi a gyerekekkel való csevegés, s az őket aktuálisan érdeklő témákat figyelembe véve rávezetésük a történetre. Hozzá tartozhat a gyerekek térben való elrendezgetése, a különféle személyes igényekre, kérdésekre való felelet. A közös izgés-mozgásból a megérkezés egy olyan helyzetbe, ahol már fókuszáltabb a figyelmük. Hozhatunk személyes történetet, olyan mesekezdő formulát, amelyben mi magunk találkoztunk hétköznapi vagy varázslatos körülmények közt azzal a valakivel, aki elmondta nekünk ezt a mesét. Reagálhatunk egy-egy megjegyzésre. Köthetjük a történetet egy épp az ablak előtt elszálló madárhoz, amit nemsokkal azelőtt mindannyian megcsodáltunk, és ami megragadta a gyerekek aznap délelőtti képzeletét. Ha úgy kezdjük a mesét, hogy „hol volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a Boribon csoporton is túl”, ez a formula nem csak figyelemfelkeltő, de nagyon hamar intimitást, cinkosságot is teremt. Mi is benne vagyunk, ez a mese tényleg nekünk szól.

A fenti jelenséget aktualizálásnak hívjuk, és azt a képességet illetve jártasságot, gyakorlatot jelenti, hogy mesélés közben egy adott (lélektani vagy egyéb) helyzetre és annak történéseire spontán reagálunk, a történetünkben azt valamilyen módon relevánssá tesszük, a beszédünkbe leleményesen beleszőjük. Az aktualizálás végigkíséri a történetet. Egyik megjelenési formája, amikor a mesehallgatók történethez fűződő viszonyát, jelenlevésének módját, megjegyzéseiket belevisszük a történetbe, reagálunk rá. (pl. a gyerek történethez fűződő kérdéseit nem zavaró, ignorálandó akadálynak tekintjük, hanem a mese kereti közt maradva válaszolunk rá). Belevihetjük a mesélésbe a gyerekek közös háttértudásához, érdeklődési köréhez kötött elemeket: (olyan sárga volt, mint az Ádámka pólója, itt ni).

Ha szabadon mesélek, ugyanazt a mesét el tudom mondani hosszabban vagy rövidebben, a szöveget a gyerekek életkorához, aktuális hangulatához, befogadóképességéhez igazítva. Ahogy a régi öregek mondták, a mesét is lehet szaporítani meg összébb húzni. Ők a szóbeli kultúra helyi mesemondó alkalmain tökéletesre csiszolták ezt a képességüket. Aki jártassá válik ebben a folyamatban, a figyelem megtartásában sokkal nagyobb sikereket ér el.

A népmesék szövege gyakran tartalmaz olyan szavakat, kifejezéseket (pl. tájszavakat, vagy régebben a paraszti kultúrában használt fogalmakat) vagy amelyeket a mai gyerekek nem ismernek. Ha szó szerint felolvasunk egy mesét, nincs sok tere annak, hogy ezeket érthetővé tegyük. Az élőszóban mesélésnél megtehetjük, hogy egy ismeretlen szó mellé „odameséljük” a szinonímáját, és a szövegkörnyezetből a gyerekek maguktól kitalálják a jelentést, és így bővül a szókincsük. Máskor nagyon rövid magyarázatot is fűzhetünk hozzá anélkül, hogy a mese ritmusát vagy a történet ívét megtörnénk.

Az élő szabad meseszövés előnyeiről és praktikus fortélyairól sokat lehetne még írni. Ez a gyakorlat azokban a csoportokban, mellyel nap mint nap találkozunk, sok egyéb mellett a bizalom növekedéséhez, a gyerekek egyre erősebb bevonódásához, a gondozó, nevelő, pedagógusok és gyerek kapcsolatának elmélyüléséhez vezet.

A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként 2018 ősze óta tartok pedagógusok számára módszertani képzéseket a témában, személyesen, illetve most már online formában is, melyek keretében együtt fedezzük fel a z élőszavas meseszövés szabadságát, szabályszerűségeit, lehetőségeit és gyakorlati kapaszkodóit, az adott korosztályhoz és igényekhez igazítva. Ha a téma és a képzésem felkeltette érdeklődését, a majamesel@gmail.com címen veheti fel velem a kapcsolatot.