Bözsi nénik és Terka nénik

 Ebben az időszakban közösségi események híján a személyes kapcsolatokra fektettem a hangsúlyt. Rimócon megismertem négy idős nénit, akiket többször is meglátogattam az elmúlt hónapok során. Beengedtek a mindennapjaikba, meséltek a múltról, a családjukról, a faluról, a kertről, az életükről.

Előkerül mindig egy kis sütemény, és felteszek egy kérdést: itt született a faluban, Bözsi néni? Akkor a történet megindul, általában valahol a második világháború előtt: hallok négy-öt éves libapásztorokról, elrendezett házasságokról… szültek sok gyermeket, dolgoztak a téeszben, dolgoztak a saját földjükön, dolgoztak napkeltétől napnyugtáig. Az élet elsuhant, a gyerekek kirepültek, az unokák, dédunokák még messzebb repültek. A férjeik régen meghaltak.

Persze nem idilli az ő világuk, szegénység, balesetek, sok minden belefér egy életbe. Nem álom ez a sok munka amit ők csináltak egész életükben. De nekik természetes. Magányosak, igen, de olyan derűsek is egyben. Örülnek az esőnek, örülnek a napsütésnek. Örülnek az édes körtének, az ökölnyi nagyságú diónak. Szeretem a nevetésüket, a palócos beszédüket. Rengeteg élet van bennük. Nem is sejtik, hogy mennyire értékesek.

Mindig más emberként térek haza, mint amilyen induláskor voltam.

A Bözsi nénik és Terka nénik miatt.