Erkel 75

Alma materem, a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium 75 éve viseli a nagy zeneszerző nevét. Az évfordulót az iskola gálával ünnepelte, amelyen szót kaptam én is. Az alábbi szöveget olvastam fel:

"Aki tanár, sose nő fel igazán. Diákok között megmarad diáknak mindvégig, első az egyenlők, vagy inkább: élen az egyenlők között. Aki tanár ugyanis többnek, elsőbbnek tartja magát a tanítványainál: megszűnt tanárnak lenni. Vannak jó példák. A legsötétebb óra című filmben Winston Churchill honfitársai közt utazik a metrón, s miután azok leleplezik, beszélgetésbe elegyedik velük. Köröttük ég a világ, az európai tartomány, a tisztességes emberek arca, és ők kedélyesen diskurálnak a föld alatt robogva. A háborúról.

Mindig csak a történelem.

De hát micsoda történelmünk van!

Az Erkel Diákünnepek. Még mindig fülemben cseng – cseng? mennydörög! – Kereskényi Miklós hangja, ahogy csaknem húsz éve, a várudvaron összeverődött diákság előtt megnyitja minden idők egyik legszínvonalasabb EDÜ-jét: „500 év történelme néz le rátok!” Az 1566-os várvédők kapitánya lehetett ilyen lelkesítő. (Azt az embert, történelmi véletlen, Kerecsényinek hívták.) Osztályfőnöki büszkeséggel álltam a gyilokjárón, figyeltem kezükben fáklyát tartó diákjaimat.

Vagy az Implom József Helyesírási Verseny, ahogy az egész napos javításban kimerült kollégáknak Miklós tálcán hozza az unikumot – egészségünkre, nyilván –, s másnap a szertartásos búcsú, amikor a verseny doyenje, Nagy János professzor úr fölszólítására összeillesztjük kifeszített tenyerünket: vigyázzatok magatokra, jövőre találkozunk.

Aztán a szalagavatók a megunhatatlan Vangelisszel, akinek sötét zenéjére úgy vonulnak le e színházterem oldalsó falainál évről évre a végzősök, mint utolsó útjukra a gladiátorok: „Ave, Caesar, morituri te salutant!” Üdvözlégy, Caesar, köszöntenek az érettségizni indulók! Hányszor álltak-álltunk ezeken a deszkákon – köszönjük, Művház!

Kell, hogy legyen valahol egy híd, amely visszavezet a visszavonhatatlanul elmúlt időben. Hová sodortad el, te idő, a számtalan puskázó gimnazistát, a 24 órás focikat, az osztálykirándulásokat és szalonnasütéseket, Krasznahorkai László osztályának tablóját. Miért vitted magaddal, példának okáért, Bottyánné tanárnőt, akinek volt egy talizmánja, amelyet a kor és annak szelleme idővel egyre kevésbé tartott értéknek: műveltség a neve. Miért hurcoltad el a lobogón szeszélyes Etelkát – vajon hány iskola mondhatja el magáról, hogy olyan őrületes tehetségű alkotóember dolgozott a falai között, mint ő?

De ne csak halottainkat emlegessük föl, pláne, hogy élnek ők is, csak most már az örökkévalóságban.

Mert hány iskola büszkélkedhet azzal, hogy benne képzőművész tanítja a rajzot, aki nemcsak űzi a mesterségét, de éjt nappallá téve gondolkodik is róla. Hogy állami elismeréssel jutalmazott karnagy az éneket, idegenvezetői gyakorlattal, műfordítói tapasztalattal rendelkező az idegen nyelvet. Hogy, pontatlan leszek, rapper a könyvtárosa, gyakorló trénerek a tesitanárok, és hogy élő kapcsolatot ápol az ország legnevesebb színházaival, miközben egykori tanítványai jönnek vissza belé, tanítani. Nem győzök naponta büszke lenni arra, kik között dolgozom. Ezt figyelembe véve nem az a furcsa, hogy három osztályt indítunk szeptemberben, hanem hogy nem ötöt.

Tovább is van, mondjam még? Mondanám, mert amerre nézek: érték, érték, érték. De akkor itt ülnénk pirkadatig, és mégiscsak szombat este van, lassan illene megbontani az első palack bort. (Doboz tejet.)

„Különös táj a lelked”, írja Szabó Lőrinc tolmácsolásában Verlaine, „nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne”. A mi lelkünk inkább afféle vitrin. Sok apróság elfér benne. Kupákon, okleveleken át a nagy, rendszerváltozás utáni áthurcolkodáson keresztül a csíkszeredai, ditzingeni, budriói testvérkapcsolatokig: minden. A Salátanapok és a kampány. A szecskatáborok. A kikapcsolódásra alkalmas helyek: 3.20-as Kocsma, 48-as Club – matekot is tanítunk. Erkel tér, Lenin-gödör, Göndöcs-kert: megint a történelem. A sorakozás a kolesz előtt ballagáskor. Az évfolyamtársak. Az osztálytársaim. „Adtunk a hazának hét banktisztviselőt, kilenc orvost, mérnököket, több katonatisztet, egy háborús bűnöst, és 1945-ig tizenhét halottat.” Ezt, kivételesen, Örkény István írja, de igyekezett a mi osztályunk is: iskolatitkárok, jogászok, mesterséges intelligencia-kutatók, kamionsofőrök, jó nevű orvosok, lakberendezők, méhészek, könyves szakemberek, még tanárok is. És ez csak egy keskeny keresztmetszet, négy tiszavirág életű gimnáziumi év töredéke – a többi ti vagytok, akik itt ültök, s mind, akiket széthajigált a világban az idő.

Amelyet most is itt esz a fene, szalad, rohan, vágtat, egy feszt siet, halaszthatatlan teendői vannak, mint a percekre hazalátogató gyereknek, akit hiába marasztalnak a szülei. Bocs, vissza kell mennem: értekezlet van, megbeszélés van, hazahoztam a munkát van, adminisztrálnom kell van, majd holnap benézek megint van – folyton csak benézünk. Holott semmi sem fontosabb, mint a most, a pillanat. A családunk. A Jóisten kegyelme, hogy legalább még van kitől elköszönni.

Szevasz, Erkel, boldog szülinapot, holnap beugrom! Remélem, megtudom egyszer, mire jó ez a tempó, a napok e neurotikus őrlése, hová, mire készülünk ebben az állandó, szűnni nem akaró hajtásban. Amivé az életünk lett. Van még, aki emlékszik, mit csinált tegnap? Vagy, bár ilyen messzire ne menjünk, tegnapelőtt?

Hajdan egy diákom azt mondta, a jó töri óra pörgős. Majdnem egyetértettem vele, de villámgyorsan kijózanodtam. Pörögnél? Ugyan hová? Nem ráérünk széthullani atomjainkra, amikor eljön az ideje?

Mennyivel többet nyer, mennyivel többet ért meg a világból, mennyivel alaposabban tanul az, aki belefeledkezik, mondjuk, Tolsztoj gróf udvariatlanul terjedelmes regényeibe, s hagy időt magának átgondolni, mi történt vele ezalatt! Hogy a tűzijátéknak ne csak hangja, sodrása, de színe és melege is legyen. Kétezer oldal, lassú elmúlás. Béke és béke.

Volt valamikor egy híd. Alapzata – a romok – ma is látszanak. Háborús emlékmű. Katasztrófaturisták járnak oda dohányozni. Ugye jól gondolom, hogy kellene az a híd újból? Eljutni önmagunkhoz. Hogy mint a rendes, az igazi tanárok, sose nőjünk fel igazán."