Esszék a Száz év kalandról a májusi Székelyföldben

Demeter Zsuzsa

Különvélemény

 „Abban a reményben, hogy te könnyebben rátalálsz az 1971-es megjelenés utáni kritikákra”, olvasom a 36-dik oldalon Kántor Lajos hozzászólását, „talán érdemes ezek osztályozását” is megkísérelni”. Visszatekintés, számvetés már a könyv elején az első Kántor–Lángra, a vitákra, az utókorra hárítandó feladatra, mely szerint valaki majd „megpróbálja kideríteni, hogy mit értettek meg és mit értettek félre kortársaink könyvünkből (Eközben, persze, majd ő is jócskán félreérti a könyvet is, a kritikát is.)” Ez már Láng Gusztáv szkepszise (?), de nem fejti ki, pontosan mire gondol, ez a félreértés a kritika természetéből eleve következik-e vagy valami másból. Mindenesetre rácsodálkozom, a számunkra már az egyetemen is egyfajta alapkönyvként tekintett Kántor–Láng-irodalomtörténetnek nincs, nem készült el a története. (Ugyancsak rácsodálkozom arra is, hogy léteznie kell valahol egy román nyelvű változatnak is, amelyet Domokos Géza, az újabb botránytól tartva, már nem jelentet meg. Vajon hol van ez a kézirat?) Meg kell-e írni a Kántor–Láng-irodalomtörténet történetét? Jó kérdés, de való igaz, ezekből a botrányokból, a korabeli vitákból jószerivel semmit nem tudunk vagy nem kamatoztatunk ma. Talán nem lenne teljesen haszontalan végigolvasni ezeket. Nem lépnénk kétszer ugyanabba a folyóba. Vagy ha mégis, legalább tudnánk a folyó nevét. Vagy helyét.

Hetven–száz közötti kritika jelenik meg a Kántor–Lángról, a visszaemlékezők szerint, ami, valljuk be, mai irodalmi közegünkben nem csak kivitelezhetetlen, de egyenesen elképzelhetetlen. Mindenesetre a kíváncsiságom felkelti Kántor Lajos és Láng Gusztáv könyvbéli visszaemlékezése, előkotorászom az 1971–72-es Utunk-lapszámokat. Az 1971-esben nincs nyoma, hogy megjelent a könyv, az 1972-esben annál inkább. Utunk-lapszámokat olvasni mindig izgalmas kaland. Ezúttal sem csak a Kántor–Láng-kritikákra bukkanok. 1972-ben Lászlóffy Aladár A hetvenes évek című kötete kapja a Pezsgő-díjat, bár Marosi Péter kiemeli, az 1971-es év a kritika és az esszé éve, s sorolja is a példákat. Kántor–Láng, Méliusz József esszégyűjteménye, Tóth Sándor Gaál Gábor-monográfiája. Szilágyi István, Csiki László, Panek Zoltán a magyar prózában, Szemlér Ferenc, Farkas Árpád, Horváth Imre, Balla Zsófia, Király László, s külön kiemelve Lászlóffy Aladár verseskötete teszi kérdésessé az esszé primátusát az akkori irodalomban.

Elolvasom a vitát (Marosi Péter, Szőcs István, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, K. Jakab Antal, Földes László hozzászólásait). A Lászlóffy-költészet lényegi vonása a „hadargás”, mondja K. Jakab, „amely olyan játékmódot jelent, ami a bábuk célszerűtlen ide-oda tologatásából áll, aminek azonban mégis nagyon jól meghatározott célja van; nevezetesen az ellenfél figyelmének az elterelése. Ezzel a hadargással a sakkozó eltereli az ellenfél figyelmét a saját gyenge pontjairól, hogy aztán a döntő pillanatban lesújthasson rá. Ilyesmit érzek én Lászlóffynak ezekben a hadargásaiban is. Addig-addig történelemfilozofál, mígnem a gyanútlan olvasó, aki időközben megszokta ezt a hadargást, tehát már nem ütközik meg rajta, s hagyja magát ezzel a hömpölygéssel sodortatni – végül egy lakatlan szigetre kerül, egy gyönyörű szép szókép, egy-egy gyönyörű szép hasonlat kellős közepébe, ahonnan aztán… nincs menekvés”. Mintha a thriller műfaji követelményeit hallanám, az olvasóra való lesújtás azonban nem halálos, szerencsére, épp ellenkezőleg, a „líra legbensőbb lényegét” kapja a gyanútlan olvasó. Azt a pajzsot, amelyről Láng Gusztáv tanulmánya is beszél az új Kántor–Lángban (1974-es szöveg!), a tízezerszer átlőttet, amely mögül tízezeregyedszer talpra tudunk állni. K. Jakabra meg még visszatérek.

Tovább lapozok, Marosi Péter interjúja Láng Gusztávval – a kritikus morális felelősségéről értekezik, a hiú és sértődős emberfajtáról, az íróról, akinek ingerlékenysége a kritikus őszinteségével csak nő. A kritikus legfőbb feladata, mondja Láng Gusztáv, hogy „a kritika elvi színvonaláért, a véleménymondás mindennemű személyi szempontot mellőző tisztaságáért küzdjön.” Ennél azért megint csak szkeptikusabb Láng Gusztáv 2016-ban is a már említett beszélgetésben – „a kritikus helyzete az irodalom életében mindig felemás. A szerzők szemében… mindig van az olvasatok nyilvánossá tételében valami tolakodás, belépés az alkotás intimitásába. És ezt az olvasatot sohasem érzik teljesnek. (…) Minden értelmezés előbb-utóbb érvényét veszíti, csak a művek változatlanok.” A kritikaírás tétje, módozatai az elmúlt ötven év tapasztalatából leszűrve. Erről is elárul ezt-azt az új Kántor–Láng. (S talán erre gondolhatott Láng Gusztáv a fentebb említett mondattal? „Eközben, persze, majd ő is jócskán félreérti a könyvet is, a kritikát is.”)  

Az egyik szintén 1972-es Utunk-számban az irodalmi olimpiász nyerteseinek arcképe és dolgozatszemelvényei. Egyed Péter fényképe, Az ifjúság hitével című dolgozata. „A mit jelent számomra a munka” kérdését taglalja. Robot, verejtékes kitartás? A válasz: „Ha az alkotás ezzel párosul, igen. Ismerem ezt az érzést, amit egy utolsó betű leírása kelt, vagy az írógép zaja, amikor kirántod belőle a legújabb gondolatodat.” Mindössze 18 éves ekkor Egyed Péter. „Ha valaki elkérné énem kulcsát, csodálkozva tárnám szét karjaimat, és magam sem tudnám, hogy mit adjak kezébe. Mondjam azt a kissé frázisnak tűnő szót, hogy keresés? (…) Mindig hatással van rám az eddig nem tapasztalt, és ezért hirdetem a cselekménysort kibontakoztató tett létjogosultságát. Romantikus cselekvéskultusz? Nem – a játék szeretete. Ember- és életideálom klasszikusan ifjú, a prométheuszi konceptus André Gide-i átlényegítésben, amely határtalan tavasz-kultuszommal egyezik: megjött a tavasz, s a börtön rácsai között fehéren virágoznak a gliciniák.

• nemsokára elmegyünk innen – mondta a sas.
• Sasom, sasocskám, vigyél magaddal, kérlelte Prométheusz – most már elvihetlek, mert májadon megerősödtem, te pedig lesoványodtál. És a sas megszöktette Prométheuszt.”

Egyed Péter tizenháromszor említtetik az új Kántor–Lángban – legtöbbször felsorolásként költőtársai között, majd szerkesztőként, a 643. oldalon már mint az első Korunk-kulcsos, ekkor fél mondatot kap: „ha nem számítjuk ide az elsődlegesen filozófus és prózaíró Egyed Pétert”. Mondja Kántor Lajos. A 764. oldalon az Erdélyi Íróportrékban már egy egész bekezdést, sorsképvillanást, a róla készült fotó és táj titokzatossága: „De nem a vidám gyerekjátékék titkairól lehet szó. Inkább a gonosz felnőtt-maffiák rejtelmeiről. ”

A január 28-ki számban Marosi Péter nagy tanulmányt szentel a Kántor–Láng-irodalomtörténetnek. „Ez lesz az utóbbi évek legvitatottabb romániai magyar könyve. Élőszóban máris az” – vág mondandójának közepébe. A Forrás-sorozat története, állítja, ezt a nemzedéki elfogultságot említi Láng Gusztáv is mint vádat az új kötetben, megállapítva, „két nemzedék iránt és nevében voltunk elfogultak.” És utólag igazat ad a vádnak. Nem vádként, inkább tényként megállapítható Marosi állítása az új Kántor–Lángról is. Arányaiban – noha az időkeret tágult – mégis a Forrás-nemzedékek kerülnek alaposabb tárgyalásra. Marosi egyébként a 20 kisesszé sikerét abban látja, hogy „a problémára koncentráltak. Olyan rangos esszék sorozata a Kántor–Láng, amely „a Forrás-nemzedék irodalmi vívmányai szempontjából igyekszik újjáértékelni a 40-es és az 50-es évek irodalmi jelenségeit.” Az irodalomtörténet definícióval csínján bánik. Esszé tanulmányban elbeszélve, mondja írása címében is szerző. Nem állítja magáról az új Kántor–Láng sem, hogy a szabályos irodalomtörténet-írás szabályához ragaszkodna, mégis újragondolni próbálják, amit e tárgykörről írtak. „Lényegesen más, gazdagabb”, mint az előbbi, mondja Kántor Lajos, az azonban, hogy miben más, azt az olvasónak kell kideríteni. Kérdeznie mindenképp. Mint ahogy Tamás Gáspár Miklós is elsősorban kérdez az 1972-es Utunk február 11-ki számában. TGM vádjai/kérdései, úgy gondolom, ma is feltehetők, még ha „jól félre is értelmezem a könyvet és a kritikát”. TGM kérdései közül időhiány miatt csak az elsőt idézném, azt, amely szerintem a kortárs irodalomtörténet-írásnak is egyik sarkalatos pontja.

Minek a történetét írta meg Kántor és Láng? – kérdezi. „Nem tudni”, összegez sommásan TGM, egyben azt is állítva, ebből fakad az interpretációs bizonytalanság is. A húsz esszé a szerzőpáros személyes preferenciáit jelzik, a szelekció szempontjai nem teoretikus választás eredményei, hanem véletlenek. Illetve mi az, hogy történet? Történet-e az, amit Kántor és Láng írt? – kérdi a szerző? Anélkül, hogy belemennék a hetvenes évek vitájába, úgy gondolom, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az új Kántor–Láng külön fejezetet szentel az elmúlt húsz évben született irodalomtörténeteknek. Gintli, Szegedy-Maszák, Grendel, György Péter, Pomogáts irodalomtörténetei kerülnek terítékre, s a hiányokat számba véve az Új Kántor–Láng is végső soron ehhez a kérdéshez tér vissza. Az Irodalomtörténeti olvasatok (Képzelt Erdély) című fejezetének számomra legfontosabb kérdése is ebben összegezhető: „hol a határ (van-e határ) egy kompendium, résztanulmányok sora, egy lexikon és egy irodalomtörténeti kézikönyv között?”

Az erre adott válaszoknak a függvénye, miként olvassuk az új Kántor–Lángot, hogy minek a történetét írják meg, egészítik ki, Kántor megfogalmazásában „kerülnek közelebb száz év irodalomtörténetéhez”. (Zárójelben hadd jegyezzük meg, a könyvről egyelőre kevés kritika született, Markó Béla a Forrásban a TGM által is kiemelt irodalmi preferenciákról beszél, illetve kétféle Erdély-olvasatként olvassa a könyvet). A TGM-i kérdésfelvetés létjogosultságát mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy maguk a szerzők is felteszik ezt a kérdést: „Mi a jogosultsága az erdélyi irodalom terminusnak, és mi a létjogosultsága a romániai irodalom terminusnak? Ha erre találunk választ – TGM negyedik pontja épp ez, ki ad választ kérdéseinkre –, akkor azt is meg tudjuk válaszolni, hogy minek a történetét írta meg Kántor–Láng 2018-ban, történet-e egyáltalán,  s hogy hol a határ kompendium, résztanulmányok sora, egy lexikon és egy irodalomtörténeti kézikönyv között?”

Hogy hol a határ, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy van-e határ. Egy példával azonban hadd szemléltessem, mennyire expanzív ma az, amit irodalomtörténet-írásról gondolunk. A kötet utolsó fejezete öt nekrológ, mind az ötöt Kántor Lajos írta. A Forrás-nemzedékek közül egy lírikus (Lászlóffy Aladár?), két prózaíró (Mózes Attila, Veress Zoltán), egy teoretikus (Cs. Gyimesi Éva), illetve egy kritikus (K. Jakab Antal) nekrológja kerül a kötetbe. Közülük csupán Lászlóffy Aladár kap külön tanulmányt a kötetben, Mózes Attila 7-szer, Veress Zoltán szintén 7-szer, K. Jakab Antal kilencszer, Cs. Gyimesi Éva tizenegyszer említődik 767 oldalon. A nekrológok révén viszont valamiképp reflektorfénybe kerül életművük, a nekrológ alkalmi jellege a kötetbe emelve más értelmezési utat is kínál. Elmélázom, milyen lenne egy nekrológokból összeállított irodalomtörténet, a szelekció szempontjai ez esetben biztosan nem kérdőjeleződnének meg. A halhatatlansághoz ez esetben meg is kellene halni.

A nekrológ önmagában is különleges műfaj, meghatódott, érthető módon elfogódott és elfogult hangvételű, ugyanakkor nagyon sok tanulsággal szolgáló műfaj. Azáltal, hogy Kántor beemeli a száz év kalandozásába a nekrológokat, s mint jeleztük, az ötből négy esetben ez hivatott jelezni a pályaképet, ebben az esetben a nekrológ nagyon is fontos és meglehetősen pontos jelzés lehet egy lezárult életút megítélésének várható alakulástörténetéről. Mindegyikükben felmerül az életmű jelentésének és jelentőségének kérdése is, sőt, a kérdések ismétlődnek: a gyász elmúltával mutatkozhat-e kellő esély és igény arra, hogy az elhunyt szerző élete és munkássága végre az őt megillető méltó elemzésben és elismerésben részesüljön? A halotti beszédnek vagy nekrológnak kánonépítő ereje vagy szerepe is van. Megfogalmazója az érintett közeli ismerőseként/kortársként, elsők között foglalja össze és jelöli meg az elhunyt legjellemzőbb személyiségjegyeit és tevékenységének legfőbb eredményeit. És itt viszont egyáltalán nem mindegy, hogy engedünk-e személyes preferenciánknak. Nem térek ki mind az öt nekrológra, csupán két ellentétes példát említek: K. Jakab Antalról szólva az „értékítéleteinek szigorúságát” említi Kántor, amelyek nem személyeskedésen, hanem esztétikai meggyőződésen alapulnak. S abban is igaza van Kántor Lajosnak, az Utunk Levélváltás-rovatában megjelentetett dilettánsoknak vagy féldilettánsoknak írt K. Jakab-féle válaszokat valóban érdemes lenne alaposabb kutatás tárgyává tennünk. Mózes Attila esetében – noha Markó Béla nekrológjára fűzi fel mondandóját Kántor Lajos – a kritikusi tevékenységére esik a hangsúly (s ez még akkor is vitatható, ha a Korunkban közölt Mózes-szövegek súlyát taglalja Kántor), a prózai életmű ismertetése kimerül a puszta felsorolásban. Mózes Attila munkásságával nem foglalkozik tanulmány a kötetben, így a természetes kontextusától megfosztott nekrológnak kellene pótolnia ezt a hiányzó pályaképet, ha már ekképpen kitágították az irodalomtörténet-írás határait. A személyes preferencia ebben az esetben legalábbis vitatható. Vagy Láng Gusztáv szavaival élve: „különvélemény”.